Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Juhász Attila: Esszékből regény : (Géczi János : Múlik. Egy regény esszéi)
csendéletek mellett Matisse és Schiele vagy Szilágyi László). Műelemzései, befogadói élményei kapcsán interpretációs és hermeneutikai problémák, dilemmák is terítékre kerülnek, hiszen „a műalkotás csak értelmezve, az értelmezésben létezik, de ... a megfigyelő óhatatlanul befolyásolja a megfigyelt tárgyat, eseményt vagy jelenséget", mondja, s példái között szerepelnek saját tulajdonában lévő festmények, vagyis azok újrafelfedezése, azok belső áthangolódása a válás okozta sajátos lelkiállapot hatására. A stílus- és hangnemváltások oka természetesen nem csupán az értékrendi nyitottság, a természetes, immanens hatáskeltés szándéka, hanem az előző esszéköteten túlmutató tematikai sokszínűség, illetve a személyes érintettségből, reflexiókból adódó alkalmi érzelemtöbblet megmutatkozása. Ez utóbbi kapcsán különösen fontos, hogy a címválasztásból és a fülszöveg már idézett végszavából adódóan az egyik fő irány annak a folyamatnak a figyelemmel kísérése, melyben szerzőnk a számvetéskészítés és az önvizsgálat különböző alkalmai során szembesíti önmagát fiziológiai, érzelmi és bölcseleti változásának néha látszólag csupán nüansznyi, mégis kulcsfontosságú momentumaival, alkalmi vagy rendszeres, spontán vagy tudatos, nemritkán ambivalens reakcióival. Ez a fajta figyelem és érzékenység arra is utalhat, hogy - a mondandó esetenkénti hangoltsága mellett, vagy éppen a többnyire epikus alapokra helyezett ábrázolás- mód ellenére - szerzőnk értekezőként is alapvetően lírikus karakterű irodalmár. (Ráadásul több helyütt versekkel, ominózus verssorokkal, illetve ezek sajátos keletkezés- és hatástörténetével is megismerkedhetünk a kötetben.) Az esszéműfaj hagyományos határterületi szépirodalmisága, szubjektivitása a Múlik tételeinél jelentős mértékben az autobiografikus magánéleti irányultság velejárója. Géczi olykor naturális kíméletlenséggel és (ön)iróniával számol be az öregedés testi jeleiről, depresszív lelki folyamatokról, az önmagát, illetve szeretteit érintő, ellentmondásos érzelmeiben is bensőséges elesettség, tehetetlenség sokféle érzelmi reakciót indukáló hétköznapi és groteszk élethelyzeteiről, veszteségélményeiről, vagy éppen az epilógusban szemléltetett ólomléptű szabadságérzetről. Lélektanának sajátos területe a kommunikációs formák elszegényedésével, a verbális kontaktus iránti - saját, de inkább partneri - késztetések hanyatlásának összetett motivációjú hiányjeleivel is demonstrált interperszonális kapcsolatok vizsgálata (mindenekelőtt a szüleihez, keresztfiához, ideiglenes lakótársához, illetve a B. monogrammal jelölt kedveséhez fűződő viszonyában). Van, amikor arról a válságszindrómáról beszél - pl. Nyíri Kristóf és Pléh Csaba tudományos megfigyeléseire hivatkozva -, hogy napjaink internetes és telefonos „társalgásmódjai" sokszor a legszemélyesebb megnyilatkozások műfajait is kiüresítik, arctalanítják, és erre folyamatos illusztrációt ad azzal, hogy B. üzenetei, válaszai egyre felületesebbek, rövidebbek, érzelemhiá- nyosabbak, míg végül már csak annyi tudható az adott helyzetben, hogy a lehetséges partner éppen elérhető ugyan, de nem kíván kapcsolatot létesíteni. Bár egészen konkrét kötődésekkel a kommunikációképtelenség másfajta modusai is hangsúlyos szerephez jutnak itt, az anya betegségéből adódó beszédgátlás az indulatgesztusokkal árnyalódó, önismételt töredékjelzések általi alig-verbalitás jelensége mégis túlmutat önmagán, akárcsak azok az érzelmi-indulati reakciók, amelyek szintén általánosnak tekinthetőek a kiszolgáltatottság, a tehetetlen hiányérzetek élethelyzeteiben. Nem véletlen, hogy az érdemi, mély gondolatcserére vágyakozó, az itt indirekt nyelvbölcseletet képviselő alkotó időnként szükségét érzi „lassú üzenetet írni" örök mesterének, Ilia Mihálynak, aki „tudja, mi a lassú élet titka". (És mint látjuk, Géczi nekünk, olvasóknak is hosszú, érdemi üzenetet írt.) S hogy még egy személyes vonatkozású válságtünet lélektani és metaforikus többletére rámutassunk, idézzük fel a szerző keresztfiának, Kristófnak a történetét, aki az adriai kalandozás során „mintha a gondolkodása szétszórtsága ellen harcolna, fontosnak gondolt napi élményeit ... fólje- gyezgeti... így tehát néhány napig múltja vele van Bár a stroke után lábadozó fiatalember helyzete nyilvánvalóan egyedi, más, mint Géczié, azt gondolom, az öregedésének testi-lelki problémáira rendszeresen visszatérő szerző - akárcsak egykori hosszúversírói ars poeticája megfogalmazásakor - „akkurátusán ... megpróbálja az idő rögzítését, amelyben egyetlen dolog lehet a saját: csupán a személyes idő”. Igaz ugyan, hogy számára megsejthető-megérezhető az időnkívüliség, az időtlenség állapota is - ennek elsődleges forrása szinte mindvégig a kertidillbe való belefeledkezés, máskor például az adriai kabócazengés önfeledt hallgatása -, azonban a sajátidő szöveges 127
