Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Juhász Attila: Esszékből regény : (Géczi János : Múlik. Egy regény esszéi)
Juhász Attila Esszékből regény (Géczi János: Múlik. Egy regény esszéi) A közelmúltban gyors egymásutánisággal jelent meg ugyanannál a kiadónál Géczi János két esszégyűjteménye (Honvágy. A paradicsomba - 2010; Múlik - 2011). Ez a tény nem csupán szerzőnk köztudott írói termékenységéről tanúskodik, hanem azt is jelzi, hogy pályája szakaszait összegyűjtött-egybevárt, közelségi opusokká érlelt publikációk tagolják. A két esszékötet mintegy másfél évtized írásait foglalja össze; ezen belül az első egy tágabb időszaknak tematikusán szelektáltabb műveit, az utóbbi pedig a közeli évek szerteágazóbb mondandójából szerveződő szövegeket tartalmazza. Ha azonban az olvasó életműszinten egyaránt szeretné együtt szemlélhetve vizsgálni az elmúlt évek termését, akkor az említett köteteken kívül érdemes forgatnia a szintén 2011-ben megjelent regényt (Viotti négy vagy öt élete) és az újabb verseskötetet (Jutunk-e, s mire, édes úr?), melyeknek világszemlélete és kulcsmotívum-készlete gyakorta - akár a konkrét hivatkozások szintjén is - egybejátszik az esszékötetével. Gondolhatnánk akár, hogy a Múlik másodcíme közvetlen utalást tartalmaz a Viottira mint ominózus regényre, azonban mindazzal együtt, hogy az említett rokonsági jegyek kétségtelenül szembetűnőek, s hogy némelykor az esszészövegekben még genetikus utalás is van a Viotti-történetre, az olvasónak sokkal inkább az a benyomása támad, hogy ez a „regényes" vonatkozású titulus magára az esszégyűjtemény műfajiságának „áthallásosságára", saját kettős természetére vonatkoztatható. Ezt könnyen lehet igazolni azzal, hogy a Múlik tizennyolc tétele többnyire határozottan epikus természetű narrációt alkalmaz, „szereplőinek" jól követhető, eseménygazdag története van, s ha e szálak mozaikos időrendiségre és szövegstruktúrára alapozva szövődnek is bele a mikro- és makrotextusba, mégis jól szemléltetett folyamatrajzok adnak epikus ívet a közlésfolyamatnak. Nem tekinthetünk el azonban a műfajiság kérdéseit latolgatva attól a jelenségtől sem, hogy egy-egy szövegrészlet esetében olyan határterületre érkezik a beszédmód, amely a szinte enciklopédikus szaktudományi (kultúrtörténeti, művészettörténeti, szociológiai, botanikai, mitológiai stb.) ismeretterjesztés, az (úti)napló, vagy éppen a szociografikus feljegyzések karakterelemeit is alkalmazza. A mozaikos struktúrájú, ám összességében mégis folyamatrajzos jelleget eredményező, a Viottihoz hasonlóan állandó jelen idejű igealakokkal használt ábrázolásmódot maga a köteteim is hangsúlyossá teszi, s ehhez járulnak még a fejezetcímekbe kódolt indirekt jelzések (Amíg lehet, Most múlik, Za)történet, Hidegkút felől érkezik - kiemelések tőlem, J. A.), melyek kiegészülnek a múlás-, elmúlás-, veszteségélmény jelentésbeli és hangulati kulcsszavaival (1.: elfe- lejthetetlen, elhullt, hagyaték, kopasz, hideg). A folyamatrajzok legfontosabb részterületének a megszólaló lelki-fizikai változásaival párhuzamba állítható érzelmi és szemléleti áthangolódás figyelemmel kísérése tűnik, erős reflexivitással és önreflexiókkal, s mindenekelőtt a saját univerzumhoz, a kerthez való viszonyulás szubjektív kivetüléseinek pontos feltárása által (vö.: „Az elmúlt fél évtizedben, túl a naplementéken, a saját kertem került a figyelmem középpontjában, éppen azért, mert történethez akart jutni. A históriáját raktam lassú mondatokból össze, széles kerítést vonva köré, hogy benne legyen a vörösbegy, a fűnevelés és az univerzumom is." -1.: A papírlap tapintása, a friss könyv illata - beszélgetés Jánossy Lajossal a Literán). 125
