Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - A riporter műhelye : Ryszard Kapuścińskival beszélget Marek Miller

azt megosztja a többiekkel. És ugyanúgy, ha valakinek van egy információja, azt szintén megosztja a többiekkel.- Miért van az, hogy a tudósítókat igen gyakran a felderítés ügynökeinek tartják?- Szerintem a „kémkedő" újságíró már nagyon elavult fogalom. Az elektronikai és hírközlő eszközök mai fejlettsége mellett ugyan mit lehet egy őserdőben kémkedni? Mit lehet ott látni? Egy afrikai ezredest, aki egy másik ezredessel harcol? Miféle információ ez? Kinek és miért van rá szüksége? A kémkedés manapság bonyolult elektronikai, informatikai rendszerek kérdése. Napjainkban egy kém lehet elektronikai szakember, fizikus, csillagász, de semmiképpen sem újságíró, aki örök dilettáns.- Akkor a katonai járőrök miért viszonyulnak olyan ellenségesen és negatívan a tudósítókhoz?- így reagálnak általában a külföldiekre. Nem szeretik az újságírókat, de nem azért, mintha kémkednének. Az újságírókat az írásaik miatt nem szeretik. És ez az ellenérzés nem alaptalan. A világban működő újságírókat tekintve tízből kilenc nem üti meg a mércét, nincs sem megfelelő képesítése, sem különösebb ambíciója. Iránban például voltunk vagy ötszázan, abból tíz vagy húsz újságíró felelt meg az elvárásoknak, a többiek azt sem nagyon tudták, hol is vannak igazán, így aztán nehéz is lett volna tőlük elvárni, hogy megértsenek, megmagyarázzanak egy olyan bonyolult forradalmat, amilyen az iráni volt. En megértem az újságírókkal szemben táplált efféle aggodalmakat, félelmeket, ellenérzéseket. Még arra is hajlanék, hogy egyetértsek az ilyen érzésekkel, ha nem sújtanának engem is.-A tudósítói pálya függetlensége. Létezik ilyesmi?- A, óriási témát feszegetsz! Én csak a magam nevében beszélhetek.- Hallgatlak.- Igyekeztem mindig megőrizni a függetlenségemet. Az, hogy a harmadik világot választottam, valószínűleg abból is fakadt, hogy szerettem volna megőrizni függetlenségemet a foglalkozásomban, a gondolkodásomban, az alapelveimben. A harmadik világban végzett munka lehetővé tette, hogy szabadon mozogjak azok között a témák között, amelyekről írtam. Ez nem is volt olyan egyszerű dolog - tudósítói munkám elején többször is bajba kerültem amiatt, amit leírtam.-Milyen értelemben?- 1961-ben, amikor hazatértem Kongóból, írtam egy helyzetértékelést.- Kinek írja a tudósító az ilyen jelentést?- Mindig a munkaadójának. Én akkor Kongóban a Polityka című lap és a PAP (lengyel sajtóügynökség) tudósítójaként dolgoztam. Megírtam, hogy a Lumumbát követő Gizenga kormányának, amelyet elismertek a szocialista országok, semmi esélye a fennmaradásra. És azt is leírtam, hogy hiba volt a kormányt elismerni. Erre behívattak a külügyminisztériumba, ahol közölték velem, hogy semmit sem értek a kongói helyzetből, s mivel nem értem, mi zajlik a harmadik világ országaiban, soha többé nem küldenek külföldre. Azt feleltem annak az úrnak, aki ezt közölte velem, hogy nagyon szeretném, ha eljönne velem a helyszínre, s ott majd megmutatnám neki, mi a valódi helyzet. Csak azt kívánom neki, hogy élve kerüljön ki a kalandból. Nem vállalkozott az útra. Én viszont „sorompót kaptam", nem utazhattam külföldre egészen addig, míg be nem igazolódott minden, amit az adott kérdésről írtam. Akkor megint kiküldtek Afrikába. Hasonló esetem volt később az algériai fordulat idején, amikor megbuktatták az ország akkori vezetőjét, Ben Bellát, és Bumedien lépett a helyére. Mindkettejüket ismertem. A lengyelországi hivatalos érté46