Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - A riporter műhelye : Ryszard Kapuścińskival beszélget Marek Miller
tévében látott, az újságokban olvasott. És ezt is várják el tőle. Este kilenckor-tízkor azt csinál, amit akar, szabad ember. A tudósítók másik, nem túl népes csoportja, amelyhez én is tartozom, önszántából különösen nehéz körülmények között hajlandó dolgozni. Ok azok, akik regionális konfliktusok, különféle háborúk, államcsínyek, forradalmak, felkelések tudósítására szakosodnak. Viszonylag kicsi, egymást kölcsönösen ismerő, a világban keringő csoportot alkotnak. E csoporton belül is három kategória létezik. Az elsőbe azok a tudósítók tartoznak, akik munkájukat a karrierhez vezető lépcsőfoknak tekintik. Valaki tudósít egy-két-három forradalomról, s ez hozzásegíti, mondjuk ahhoz, hogy a The New York Times főszerkesztőjévé vagy valamelyik nagy tévéállomás igazgatójává, elnökévé nevezzék ki. Munkáját kifejezetten eszközként kezeli. A második kategóriát azok alkotják, akiknél a haditudósítói munka rutinná válik, s addig végzik ezt a tevékenységet, ameddig egészségük engedi. Ezt a foglalkozást ugyanis nem lehet büntetlenül életünk végéig űzni - túlságosan nagy lelki és testi megterhelésekkel jár, s úgy negyven felé abba kell hagyni. Van végül a tudósítóknak egy harmadik kategóriája, magamat is ebbe sorolom. Ok azok, akiket - miközben a világban zajló konfliktusokról adnak hírt - nyugtalanság gyötör, nem elégedettek azzal, amiről távirati úton tudósítanak. Ők azok, akik aztán könyveket írnak. A tudósítók olyan közösséget alkotnak, amely az újságírók világából az önkéntesség és az ambíció alapján emelkedik ki. Együttműködés is van köztünk, de versengünk is egymással: „Nem maradhatok le a konkurenciától! Hogyisne! A kollégák veszélyes konfliktus helyszínére tartanak, én meg kihúzom magam? Nem tehetem." Az ilyen motivációk látszólag gyermetegek, de nem azok, mert igen fontos szerepet játszanak a haditudósítói kollektíva életében. Hosszú lenne elmesélni, milyen a munka a nem mindennapi körülmények között. Az első kérdés: hogyan jussak el az adott helyszínre, ami nagyon nehéz dolog. A második: hogyan jussak ki onnan, ami még nehezebb. A harmadik pedig: ha már ott vagyok, hogyan továbbítsam az anyagot. Mert ugyan mit ér az, hogy ott vagyok, ha semmilyen hírt nem tudok továbbítani? Ezért van az, hogy az információtovábbítás lehetőségével a nagy, gazdag hírügynökségek legyőzik a szegényebb, pénztelenebb hírügynökségeket. A gazdag hírügynökségnek olyan drágák a hírei, hogy megéri neki repülőt bérelni vagy gépkocsit vásárolni akár egyetlen információ továbbítása érdekében is. Nekünk a lengyel hírügynökségnél ilyesmire nem volt pénzünk. Mindenféle ügyeskedésekkel kellett az információkat továbbítani. Különféle egyezségeket kellett kötni, alkudozni, csereberélni egymással - én megteszem neked ezt, te meg nekem azt.-Hogyan kell működni ilyen közösségben?- Erre nincsenek szabályok. Valakit vagy szeretnek, vagy nem. Vannak emberek, akiket elfogadnak, másokat nem fogadnak el. Általában azonban kölcsönösen segíti egymást ez a társaság. Olyan szélsőséges körülmények között kerülnek egymással kapcsolatba, hogy nem lehet nem segíteni a többieknek. Ha valaki nem hajlandó együttműködni, természetes módon elbukik.- Láttál ilyeneket?- Nem is egyszer.- Miben állt a tévedésük?- Éppen abban, hogy az ilyen ember nem akar együttműködni, egyedül keres magának információkat, nem akar másoknak segíteni, nem akarja megosztani az információit, vagyis úgy viselkedik, ahogyan esetleg viselkedhetne Európában, ahol adva van minden feltétel, mindenki megszerezheti magának azt, amit akar. Ott, a konfliktusövezetekben egészen másfajta munka folyik, ott más az alapelv: ha valakinek van egy darabka kenyere, 45
