Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - A riporter műhelye : Ryszard Kapuścińskival beszélget Marek Miller
közeledni, s lassan megnyílik. Ily módon a passzivitásommal, nem pedig kérdezőskö- déssel akartam provokálni őt, hogy megnyíljon, s elmondja azt, amit ő akar elmondani nekem. Azért jártam el így, mert úgy vélem, hogy azok a dolgok, amelyeket az emberek maguktól akarnak elmondani, fontos dolgok, a kiprovokált vélemények pedig nem feltétlenül lényegesek. (...) Mindig arra törekedtem, hogy természetes légkört teremtsek a beszélgetéshez. Az első kontaktusban ugyanis mindig van bizonyos mesterkéltség, valamiféle várakozás, merevség, mielőtt az illető személyisége elkezdene előttünk kirajzolódni. A XIX-XX. század fordulóján élt Helmar Lerski, a fotóportré nagy klasszikusa, aki modelljét leültette a fényképezőgépe elé, s annak ott kellett ülnie két-három órát, miközben a művész semmit sem csinált. Majd csak négy-öt óra múltán nyomta meg az exponálógombot, úgy gondolta ugyanis, hogy ennyi idő kell ahhoz, hogy az arcvonások fölengedjenek, természetes állapotba kerüljenek, hogy az arcon megjelenjen az elernyedés, sőt a fáradtság nyoma - csak ekkor mutatkozik meg az igazi arc, az adott ember igazi személyisége. Ezt az alapelvet igyekeztem mindig betartani az emberi kapcsolatokban. Kivártam, hogy a másik elkezdjen beszélni. Ehhez pedig egyszerűen sosem volt szükségem interjúra. (...)- Egy ideje szakítottál az újságírói státussal. Mi az ára egy ilyen döntésnek? — Az angolszász világban különbséget tesznek kétféle újságírás között, nálunk ez nem válik el annyira élesen. Ott az újságírás egyik ága, az adott helyen, újságban, rádióban, televízióban végzett operatív munka nagyon világosan megkülönböztethető az ún. „book journalism" formától, vagyis a könyves újságírástól. Vannak olyan újságírók (leginkább már érettebb korban lévők), akik abbahagyják az operatív újságírást, és áttérnek a könyvírásra. A nyugati sajtóban ez teljesen normális dolog. Ez az áttérés azonban nehéz ügy, az újságírói szakma gyakorlása közben ugyanis kialakulnak az emberben meghatározott viselkedési, magatartási formák, szokások, s ezektől borzasztóan nehéz megszabadulni, átállni egy másik vágányra. Az újságírói hivatás egyfajta függőség, szenvedély, és - mint minden szenvedélybetegség - tulajdonképpen nehezen, vagy inkább egyáltalán nem gyógyítható. Aki ezt a mesterséget űzi, abban a környezetre való pszichés reagálást illetően olyan sajátos változások mennek végbe, amelyeket nagyon nehezen lehet levetkőzni. A nehézség abban rejlik, hogy az operatív újságíró megrendelésre dolgozik. Itt nem ideológiai természetű megrendelésre gondolok, hanem a munkaritmusra. Amikor Afrikában vagy Ázsiában dolgoztam, tudtam, hogy helyi idő szerint este nyolckor kigyullad a telex piros lámpája, és bekapcsolódik Varsó: „Adás indul" - mondja egy női hang, s akkor nekem le kell adnom az anyagot. Nem mondhatom, hogy még nem vagyok kész, majd egy óra múlva adom le. Ez a munkaritmus rám igen nagy mozgósító erővel hatott, a véremmé vált, rögződött bennem. Ha az ember éveken át csinál valamit, aztán az a piros lámpácska egyszer csak nem gyullad ki, az a nap értelmetlenné, szervezetlenné, irányvesztetté válik. Lélektani szempontból nagyon nehéz az ilyen átmenet. (...) — Miben különbözik az írás a beszédtől, a beszélgetéstől?- Az írás gazdagabb a beszélgetésnél. A jó írás mindig óriási koncentrálás eredménye. Beszélgetés közben sosem érhetsz el olyan fokú összpontosítást, koncentrációt, mint írás közben, márpedig mindennek a koncentrálás az alapja. Az én teóriám az összpontosítás teóriája. Számomra a tehetség mértéke a koncentrálóképesség mértékével azonos. Ha az íróasztalom lába képes lenne olyan erővel koncentrálni, ahogyan én teszem, ugyanúgy írhatna könyvet. Amikor az ember fölkel az írás mellől, úszik az izzadságban. Nem tudja, mi történt, mennyi az idő. Ez azt jelenti, hogy olyan állapotban volt, amilyet beszéd közben képtelenség elérni. 42
