Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alföldy Jenő: Az önviszonyítás költészete : Egy Tornai-vers Adyra hangolva

Az Illés szekerénben kétszer is előfordul. Először az „ezek a tüzes szekerek" metaforájaként, másodszor így: „Szívük izzik, agyuk jégcsapos" - mármint Illésé s a hozzá fogható elődöké és híveké, követőké. E remek szimbólumpárban együtt van a profetikus egyéniség olthatatlan szenvedélye, amely a kiválasztottakat - a prófétákat és utódaikat: az igaz költőket - küldetésük betöltésére hajtja, és ezt a tüzet, ezt az izzást a józan gondolat jeges tisztasága is támogatja. A hatalmas ellentét - tűz és jég - érezteti az egyéni boldogsággal össze nem egyeztethető prófétasorsban rejlő kettős szenvedést, az áldozatot.

Tornai „ámbrás szív"-ről beszél: „Más lényeknek, génsoroknak / zölden bűvölő dzsungele, / új fajok vad hullámzása / tölti ámbrás szívük tele". A fennebb részben már idézett részletet baudelaire-es képnek érzem.8 Tornai azt is jól vette észre, hogy Ady olyan képet alkotott az igazak szívéről, amilyenhez talán még egy Breton szürrealizmusa sem elég: „Az Úr elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret: / Tüzes, gyors szíveket ad nekik, / Ezek a tüzes szekerek". A jelképes értelemben vett szív - mint érzelemközpont - nélkül az agy nem több, mint Vörösmarty nagy művében, a Csongor és Tündében a kalmár, a hadvezér, és főként a tudós lelkének csonkasága, a tévhiteken alapuló megszállottságot és a szerencse fordultát követő, teljes összeomlás. A teremtéssel szembeni szívtelenség, szeretetlenség és szerelemtelenség pedig a költő-gondolkodó Tornai legfőbb ellenfele: a nihil kárhozata. A tiszta tudatú ember számára megadatik az a létfilozófiai fölismerés, hogy a ránk kimért (Tornai remeklő szavával a „kiszámolt") élet, az ön- és fajfenntartás, az evolúció és az ezeket emberi mértékűvé tevő korlátok, határok (célok, tettek, létharc, remények) fölött az anyag, illetve az anyag változatainak végtelen és örök körforgása zajlik. Ezt bizonyos ataraxiával - az elkerülhetetlen elfogadásával - veszi tudomásul. Mégis megtörténik a létezés múlékony csodája, melyért a várható sorsával tisztában levő, mégis alkotó, szerelmes és ösztöneivel együtt a gondolatait is szublimáló9 - filozófiáját látomásokban megjelenítő- költőnek élnie és alkotnia adatott.

Tornai verse nem derűlátóbb és nem tragikusabb Adyénál. Az Illés szekerén szörnyűséges „ura" nem magához veszi Illést és az Illés-népet, mint a katolikusoknál, hanem elviszi, s nyelvünkben ezt az igét mi általában az ördöggel összefüggésben használjuk. Igen, ez szörnyű és iszonyatos az Úrra nézve. A prófétára nézve azonban mégis fölemelő, akkor is, ha a költeményben a Nap ad valami kárpótlást fényének hideg gyémántporával - íme Ady költeményének panteisztikus megszemélyesítő eleme, amely a zord elemek közül (tél, örök hó, jégcsúcsok, a Sors szele, gonosz, hűvös szépségek) kiemeli a fényt adó, szánó- szánakozó - Napot. Tornai vigasza ugyancsak a jelképpé vált szépség, mely Ady Ifjú szívekben élek című versével mondva „virágzás, Elet és örök",10 s a magyar és világirodalom sok-sok példájával rokonítható ez a virágszimbólum, például Rilke rózsájával:11 a mindenekre nyitott és titokzatos lótuszkehely. A dolgok rendjét, a keserű igazságot tudomásul vevő költészettel megteremthető szépség gondolata az, ami - minden részlethasonlóságon túl — közös ebben a két műben. (Megkülönböztetve Tornaiét Adynak az Illés-vers egyik helyén említett „gonosz szépségétől".) A Tornai-vers nem olyan viszonyt tart fenn Az Illés szekerénnel, mint az irodalmi sajtóban havonta, hetente olvasható parafrázisok, utánzatok, stílusgyakorlatok, hommage-ok, paródiák és hasonlók. Önmegkülönböztetés által kimondott önmeghatározás ez; különbözés a költő legfőbb példaképe, a bibliás Ady Endre világképétől.

14