Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Tranzitállomások
húsz év körüli, vállig érő hajú fiatal férfi és egy Bucharából jött emigráns, akit látásból ismertem. Hamarosan belejöttem a dologba, kiszolgáltam őket a szép, barna csomagolópapírba pár kísérlet után már ügyesen becsomagolt pirogokkal, elvettem a pénzt, számoltam, és visszaadtam, és büszkén mondtam fennhangon az összegeket: quattrocento, duecento, seicento... Megtanultam olaszul a számokat, mert a szüleim közönségesnek és műveletlenségre vallónak tartották az ezresével való számolást. Laza testtartásban helyezkedtem el az összecsukható széken, jobb lábamat felhúztam, megnyálaztam az ujjam, amikor a bankjegyeket számoltam, s az aprót mintegy mellékesen-szórakozottan ejtettem a kis fadobozba, amelyet Zinajda Boriszovna kasszának használt. Vidám sustorgással és csengéssel gyűldögéltek a bankjegyek és az érmék. Híres kereskedőnek éreztem magam. ígéretes üzleti karrier elején álltam; fontos ember voltam, aki méltán vonja magára mindenki figyelmét. Az idős férfi udvariasan megköszönte a kiszolgálást, a fiatalemberek a szökőkút közelében egy pádon fogyasztották el a pirogjukat, az emigráns vállon veregetett és a barátjának nevezett. Arra gondoltam, hogy Rotschild is így kezdhette, egészen alulról, utcai árusként. Aztán egyszer csak mindenki fölszívódott, mentek a dolgukra. Elégedetten hátradőltem, vetettem egy pillantást a kasszába, és... Kiáltani akartam, vagy még inkább ott helyben meghalni. Az aprópénz ott volt, de a bankjegyeknek egytől- egyig hűlt helyük. Kétségbeesve néztem körül, mintha segítséget vagy vigaszt várnék a járókelőktől. De senki nem vette észre a reszketésemet és a könnyeimet. Senki nem állt meg, még pirogot venni sem. Egészen magamra maradtam, és elveszettnek éreztem magam; egy szánalmas, ostoba kölyök, aki hagyja, hogy ellopják a pénzét. Soha nem leszek kereskedő, koldusként fogom végezni - már ha Zinajda Boriszovna életben hagy. Az imént pirogot vásárló fiatalemberek még mindig csevegve és nevetgélve ültek a pádon, a szökőkút medencéje mellett. Időnként idepillantottak rám, szemérmetlenül vigyorogva, mintha csak gúnyolnának. Ok lopták el a pénzemet? Bizonyosan ők voltak; ki más lehetett volna? Az emigráns? Ezt nem tudtam elképzelni. Egy orosz csak nem fog meglopni egy másikat! A kutyás férfi? Egy ilyen idős, komoly és tiszteletre méltó külsejű úr nem lehet bűnöző. Az asszonyt és a két gyereket végig szemmel tartottam. Észrevettem volna, ha bármelyikük a kasszához nyúl. Most mit csináljak? Menjek oda a két fiatalemberhez, és mondjam azt nekik oroszul, németül vagy héberül, hogy „Elnézést, lennének szívesek visszaadni a pénzt, amit elloptak tőlem, különben megnézhetem magam, ha Zinajda Boriszovna visszajön"? Hirtelen rettenetes félelem kerített hatalmába. Ezek az idegenek, itt körülöttem, akiknek arcában csak most fedeztem fel a gonosz és fenyegető vonásokat, mindjárt rám rontanak, lerángatják az órát a csuklómról, elragadják az aprópénzt, a pirogokat, az asztalt és a székeket, magukkal hurcolnak, vagy talán teketóriázás nélkül belefojtanak a szökőkútba. Reszketve róttam a köröket az asztal körül, és sóvárogva vártam Zinajda Boriszovna visszatértét. 56
