Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Tranzitállomások
Végre megpillantottam, amint átvág az úton. Rám mosolygott, már messziről integetett; biztosabban és határozottabban lépdelt. A könnyeimet meglátva rögtön elkomorult az arca. - Mi történt? - kérdezte éles hangon. A kassza felé mutattam, és dadogtam valamit több tucat olaszról, veszélyes kinézetű tolvajokról és a maffiáról; alig tudtam kinyögni a szavakat.- Eh, te ostoba, használhatatlan kölyök! - kiáltotta, ütésre lendítette a kezét, és fölpofozott.- Hívjuk a rendőrséget! - mondtam, miközben két kézzel fedeztem az arcom a további ütések ellen.- Miféle rendőrséget, te tökkelütött?! Nem legálisan árulom a pirogot. Nem tehetünk följelentést. Órák hosszat állok itt a tűző napon betegen, hogy megkeressem ezt a kis pénzt, te meg hagyod, hogy ellopják. Add vissza a maradék fél milját! Most rögtön! - Odaadtam neki a pénzt. Betette a kasszába, és lezökkent a székre. Láttam, hogyan hatalmasodik el fokról fokra egy enyhe reszketés a testén, hallottam, amint először hangosat sóhajt, azután zokogni kezd. - Túléltem Hitlert és Sztálint - jajongta. - Folyton lábbal tiportak rajtam. Az elvtársaim a pártban az arcomba köptek, amikor kiutazási engedélyt kértem. Az amerikaiak nem adnak vízumot. A férjem hasznavehetetlen alak. Most pedig öreg napjaimra még az utolsó fillérjeimet is ellopják ezek a nyavalyás spagettizabálók, mert egy félnótás kölyök nem volt képes figyelni rá. Ki tudja, nem te magad loptad-e el? Rólad most már bármit föl tudok tételezni! Azonnal kiürítettem a zsebeimet Zinajda Boriszovna előtt; kiraktam az asztalra, ami bennük volt: három üveggolyót, egy százlírás bankjegyet és egy zsebkendőt. Az asszony a kasszába tette a százlírást, és egyre csak sírt. - Meg akarok halni! Semmi mást, csak meghalni, hogy mindennek vége legyen. Meghalni! A ruhája ujját húzgálva esedeztem a bocsánatáért; sokkal jobb lett volna, ha újra megüt vagy ellök magától. De csak annyit mondott: - Kotródj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! A stand körül csoportosulás képződött. Aggodalmas és kíváncsi hangokat hallottam; volt, aki oroszul, volt, aki olaszul beszélt. Egy asszony, szintén emigráns, a védelmemre kelt: - De hát legföljebb tíz-tizenegy éves. - Sok lett nekem ez az egész. Elszaladtam, s utána sokáig tévelyegtem a városban, mielőtt haza mertem menni.- Hogy jut egyáltalán eszébe ennek az ostoba libának, hogy dolgoztassa magának a gyerekemet? - mérgelődött apám. - Ha beteg, maradjon otthon. - Az pedig, hogy megpofozta, a lehető legnagyobb pimaszság. Az én gyerekemre rajtam kívül senki nem emelhet kezet! A szüleim, Signor Coreanu a feleségével meg én a nappaliban ültünk, és a „balsorsomat" tárgyaltuk ki. Olyan csendben voltam, amennyire csak lehetett, és egy darab süteményt eszegettem, amelyet Carmentól kaptam.- Egyáltalán mennyit loptak el tőle? - kérdezte Coreanu.- Nem tudom - feleltem. Carmen mondott valamit olaszul. 57
