Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
kezével, kiverve cifra vasvirággal." (7: 315.) Negatívum ebben a leírásban már alig van, itt a hangsúly inkább e különös nép szakértelmére esik. A változás következményeinek bemutatása pedig már félreérthetetlenül rokonszenvező, együttérző: „Néha lehet látni még egy-egy vénet közülük [ti. a vándorcigányok közül]. Elszomorodott, szikár, szálas emberek, az ajkuk körül a mély, fájdalmas vonás bélévész az állón kiborotvált hindu szakádba, amit most is olyan méltósággal visel, mintha gokvár vagy maharádzsa volna Indiában. Városszéli utcasarkokon ácsorognak, várnak valamire, kuporog mögöttük a földön a vén asszony, a piros cifrasággal kivarrt rongyos kék szoknyában: ahogy az öreg nem hagyja el az ázsiai szakállt, úgy az asszony sem marad el a kék szoknyától, amire piros kígyókat és lángnyelveket varr. Áll az öreg a hosszú botra támaszkodva, lapos a tarisznya az oldalán, vár. Mire, ki tudná. A szeme hol erre, hol arra villog, keresi a sátoros-kocsit, a legényeket, a rajkókat, de nincsenek. Nézi a földet, találná-e rajta a vezérnek a jelzéseit, összerakva cserépdarabokból, törött üvegből, hogy merre menjenek, keresné a sarki ákácfa oldalán a ráakasztott fehér lószőrt. Ami jelzést és tudósítást adna a többiekről - haj, azonban nincsen már semmi mindezekből, az öreg »rom« (nyelvükben: ember) csakugyan rom..." (7: 316.) A „szabad cigányság pusztulásának" ezt a leírását a kártya vető Márival folytatott dialógus összegzi: „Mári fóltekint fájdalmasan. Ingatja a fejét.- Nem mondja a kártya - suttogja. - Azt [ti. hogy mikor lesz vége a háborúnak] nem tudja mondani. Hiába próbálom, nem tudja. A kártya megzavarodik. Veti.- A! - pattan föl. - Látod, megzavarodik. Látod? A zisten verje meg ezst a háborút.- Sokan oda vannak a tieidből, Mári?- Sokan? - kérdezi. - Mind. Hol van a sabad ágán? Nincs." (7: 317.) 11 11 A kép, amely Tömörkény írásaiból kirajzolódott, változó hangsúlyaival és ítéleteivel együtt is érdekes és tanulságos. Tömörkény nem egy volt a kortársak közül, akik írtak a cigányokról - ő a magyar paraszti élet (s ezen életforma kapcsolódó elemeinek) egyik legjobb ismerője volt. S nem is, sőt elsősorban nem szenvtelen etnográfus, hanem író, aki azokról, akikről írt, a hozzájuk való viszonyának kifejezésével együtt írt. írásai így, bár nem azonnal, s nem teljes mélységben szerezte meg ez irányú tájékozottságát, érdemi jelzések a dualizmus kori magyar cigányság életviszonyairól. A kor gyermeke volt, a cigányság megismerése közben ő is találkozott kortársai vélekedéseivel, megrögzült előítéleteivel, s egyes pontokon, mint liberális polgár, ezekben talán osztozott is. De az az empátia, az a szolidarizáló részvét, amely a „parasztikus" világ irányában is mindig jellemzője volt, s ami, tudjuk, egyáltalán nem jellemezte a kort, amelyben élt, általában erősebbnek bizonyult, mint azok a sztereotípiák, amelyekkel találkozott, s amelyek egy ideig részben az ő gondolkodására is hatottak. Az, ami ítéleteiben ma ellentmondásosnak, esetleg elfogadhatatlannak látszik, így többnyire nem egyéni kisiklás vagy szokványos félreértés eredménye - bennük a bemutatott s megítélt szociokulturális fejlemény eredendő antinomikus természete érvényesült. Nem steril logikai kérdések voltak ezek, hanem „élő", emberi problémák fejeződtek ki bennük. Olyanok, amelyek a polgári, liberális paradigma keretein belül megoldhatatlanok voltak. Tömörkény azonban a tapasztalat, s nem a teória embere volt, s bár a tapasztalat, amelyet írásaiban rögzített, voltaképpen máig föloldatlan, embersége túlsegítette ezeken. Életműve pedig megnyitott egy olyan értelmezési lehetőséget, amely ma is hasznosítható. 79
