Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
gesztusa, amely — ha csak egy adott pillanatban is - legyőzi azt a távolságot, amely a cigányok és a nem cigányok közt húzódott. Tömörkény állásfoglalása, túl a leírás önmagáért beszélő logikáján, a zárómondatban villan föl igazán: „az első hatos [amit a gyerekek kapnak] a kalapba esik, ki is esik belőle - nem is volna cigánygyerek, ha még nem is volna lukas a kalapja” (6: 470.). 10 Tömörkény e tárgyú írásainak végső, sok vonatkozásban summázó változata a világháború okozta nagy történeti cezúrának köszönheti létét. Az írói pályája (s élete) vége felé közeledő író Máriák című írása, amely inkább rajz, mint novella, a vándorcigányság visszaszorulásának, sőt (magyarországi) eltűnésének dokumentálása. „A háború - mondja Tömörkény - szétütött az utolsó ázsiai népvándorlás maradványai között." (7: 315.) A változás okait az író nem nagyon részletezi, csak regisztrál. „Hamar elbánt velük [ti. a vándorcigányokkal] egy rendelet. Megint csak igaz lett az a régi mondás, hogy ami dolgon harminc okos ember tanácskozása nem segít, azt három ember fejére kell bízni. Azok nyélbeütik. S ennek nyomán megfogytak az utolsó európai beduinok. A balkáni országokban vannak még bőven, de mifelénk apránként elmúlnak, mint egy tűnő darab élet a középkorból.'' (7: 315.) A változást Tömörkény érzékelhető rezignációval fogadja. Márinak a narrációba belefonódó véleménye egyszerre az író, s a magára maradó cigány asszony vélekedése. „...más világ van. Kiesett a világnak a feneke - mint a másik cigány, a nótafa Dankó énekelte. Eltört a tengelye is, és nincsen az a cigánykovács, aki össze bírná kalapácsolni. Mári elszomorodva bolyong - hová lettek az elmúlt idők? Már csak az a cigány, aki vagy muzsikál, vagy a lovon kupeckedik, a zöld erdő aljában táborozó szabad cigány elveszett." (7: 316.) E rezignáció egyik oka nyilvánvalóan a problematikusnak látott, de mégis csak megszokott életforma eltűnése, a múlttá válása fölött érzett nosztalgia. Az elmúlás mindig rezignációra készteti az elmúlás tanúit. De ez esetben alighanem másról is, többről is van szó. Tömörkény, minden jel szerint, érzékelte azt, hogy a világháború nemcsak egy életforma végét, a vándorcigányok eltűnését hozta, de egy ennél is nagyobb változást: az egész addigi - közös - világ átalakulását is beindította. (Ez egybevág azzal, hogy a „hosszú 19. század" végét, a „rövid 20. század" kezdetét a mai történetírás is valamikor ekkorra, 1913/14 körűire helyezi.) Hogy ebből a nagy történeti fordulatból Tömörkény pontosan mit látott meg, nehéz volna megmondani, talán csak az egész életmű részletekbe menő, aprólékos elemzése tudna erre fényt deríteni. Az azonban tény, nagyon nagy változást érzékelt. A korábban már említett 1915-ös Muzsikaszó egyik helye árulkodik erről. „Mondják néha " - olvashatjuk itt a rejtőzködő, de súlyos vallomást - „némely kegyetlenül elkeseredett emberek, ők tudják miért, hogy talán már nincs is isten ebben az elszilajodott forgatagban. Hogy volt, de elment, mint jó magyar, szintén a harctérre és szintén elesett, mint a többi magyar, akiknek többet már nem kelepei a gólya." (6: 469.) Az 'isten halott' régóta formálódó, s Nietzschénél klasszikus formát nyerő tézisének ez a „magyarosított", „paraszti" változata, minden másnál jobban kifejezi Tömörkény megrendülését. S ez a megrendülés, összekapcsolódva a cigányok sorsával, a Máriák leírásaiban is tetten érhető. Tömörkény tollán ekkor már a vándorcigányok egykor volt életének summázó összefoglalása is elvesztette korábbi érdességét, s inkább csak nosztalgikus. „A cigány járta az országot a sátoros kocsikkal, egyik megye kergette át a másik határába, hol koldult, hol lopott, ha nem lopott, cserélt. Foldozta a tanyákon a bográcsot, vasat is kovácsolt, még - folytatja Tömörkény - ismertem olyan juhász-famíliát, amely a kovács mesterséget a pusztai kóborcigányoktól tanulta el. Csináltak is bográcshoz való szolgafát vasból a maguk 78
