Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban

hogy a címszereplő, a cigányok pénzügyeit kezelő asszony, Mári - nem cigány. A „bolondnak beszéld azt, Mári, hogy te cigány vagy. Nem cigány volt a te apád" - mondja neki az egyik nem cigány vásározó. S mások is „azon a nézeten vannak, hogy a Mári nem cigány. Vagy nem cigány volt az apja, vagy pedig úgy lopták maguk közé kiskorában." (6:373.) A narráció, amely az író véleményét, vélekedését közvetlenül s leginkább tükrözi, megengedő: „Lehet, mivelhogy mi sem tudható. Lehetséges, hogy talán éppen azért a pénzhatalom köztük a Mári, mert nem közébük való." (6: 373.) De maga Mári, mint cigány szólal meg, mint közülük való beszél. Az igazán érdekes (szociológiai szempontból) mégis „egy sátoros öreg magyar" véleménye: „Jó világ jár a cigányokra. Okos asszony ez a Mári, hogy közibük adta magát." (6: 374.)

Ez a vélemény, ha csak egy speciális „kaszt" esetében is, a presztízs növekedését jelzi. A cigányokkal közvetlenül érintkező paraszti világ elismerését.

Mindezt, persze, hiba volna úgy értelmezni, hogy Tömörkény ítélete szerint immár minden rendben lett volna a cigányok körül. Nem erről volt szó. Jellemző mozzanat, hogy a Pénzügyek című, ugyancsak 1915-ös rajzban az „öreg András", „a korcsmáltató vén ember" első reakciója, amikor kuncsaftjától nagyobb címletű papírpénzt kap, az, hogy azonnal megnézi, nem hamis-e, „nem-e az éjszaka nyomtatták a gépen a cigányok?" (6: 385.) Hogy a pénzhamisítók cigányokkal való azonosítása személyes tapasztalata-e az öregnek, avagy puszta előítélete, itt egyre megy. A reflex az érdekes, az egyértelmű, a gyanakvás rögzült, s a rajz születésének idejében is eleven. S maga a háború, homogenizáló hatása ellenére sem javította a cigányság egészének életnívóját. Sőt, a szegénység kimondottan nagy, még a muzsikus cigányok életkörülményei is romlottak. Nemigen „fogy" a nóta, „nem igen akad, aki rendelne belőle" (6: 468.), de maguk a cigányok is jórészt bevonultak katonának. Jellemzőnek kell tartanunk szociológiailag is, az íróra nézve is, hogy Tömörkény itt is megerősíti már ismert véleményét a cigány katonákról („a »rom«-ák nagy része szintén csak elment katonának, aztán nem is lehet mondani, hogy valami rossz katona volna, mert minden cigányba három emberre való furfang és találékonyság szorult bele" [6: 468.]), s értelemszerű, hogy a férfiak bevonulása a cigány család számára a keresetkiesést jelentette. A családapa helyett így, kényszerűségből, a „rajkó" kénytelen hegedülni - ha tud. Az új szituáció a Muzsikaszó című, szintén 1915-ös tárcában így rajzolódik elő: „a fogason árván lógó hegedűt leakasztják a rajkók, a szögénypiacon szerzett ócska fekete kabát hónaljával betakarják, és este a sötéttel nekióvakodnak szerencsét próbálni. Borivó kis helyek ajtaján bekukkantanak, hogy talál- nak-e »fehér«-re, akinek cincoghassanak, s ki majd vet nekik egypár krajcárt." (6: 469.) A gyerekek azonban még nem tudnak hegedülni, a próbálkozás kudarcot vall. A kialakult helyzet, amelyet a Muzsikaszó bemutat, megint csak több szempontból is tanulságos. A helyzet ugyanis alapvetően a kiszolgáltatottság helyzete: „A kocsmából, ahova beóvakodtak, csalódottan vonulnak vissza, kifelé a hideg, csatakos, sötét külvárosi utcára a hegedűkkel az apró fekete gyerekek." Rájuk is szólnak: „nem tudtok még tik muzsikálni - ők [flélénken, szégyenkezve sütik le égő fekete szemeiket; annyi kérés és annyi szomorúság van bennük" (6: 470.). Aligha kétséges, hogy ez a leírás szociológiailag csakugyan hiteles, a tárca jól adja vissza a háborús gyerek valóságos helyzetét. De az is bizonyos, a leírásban megmutatkozó részvét s empátia a szerzőé: ő értelmezi így az „égő fekete szemek" üzenetét. A Muzsikaszó igazi újdonsága mégsem Tömörkény emberi részvétének, érzékenységének dokumentálása, a nóvum - legalábbis társadalomtörténeti vonatkozásban - az egyik vendég, egy cseh katona reakciója. O ugyanis, látva kudarcukat, segít a gyerekeknek, helyettük játszik a hegedűn („kisbőgőként" használva azt), s erre az „emberek a zsebbe nyúlnak, intenek az elöljáró rajkónak, hogy jöjjön, tányérozzon a kalappal" (6: 470.). Ez a gesztus már az etnikai és szociális különbségeken felülemelkedő szolidaritás

77