Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban

általános cigányellenességbe. Distanciái, próbálja értelmezni a helyzetet. „A cigány-kérdés Magyarországon két részre osztható. A letelepült cigányságot, amely hasznos és polgáriasuk tagjává vált a társadalomnak, egy napon nem is lehet említeni azokkal a félvad bandákkal, amelyek karavánokban járják be az országot és amelyeknek lopás, rablás és gyilkolás a kenyerük. Amelyekkel valóságos csatákat vív meg a csendőrség és amelyeket az állam nagy kegyesen ráereszt a népre." (Uo.) Magát a sátoroscigány-kérdést régi keletűként mutatja be, s itt is a bevándoroltak két „árnyalatát" különbözteti meg. „Az egyik, amely ennek a népvándorlásnak az elitje volt, már régen letelepült, sőt részben be is olvadt. Ez meg is veti a sátoros cigányt. Ellenben a sátoros cigány viszont megveti a letelepültet. Nyelvük szerint az egyik korotáró, a másik gletecsóré: általuk használva sértő gúnyszó mindakettő." (Uo.) S amit mindezek ismeretében követelményként fölvet, az „csak" az: „a nomádnak maradt résszel [...] tenni kellene már valamit", s ,,[k]i tehetne más mint az állam" (Uo.). A helyben kínálkozó lehetőségek ugyanis inkább csak tartósítják a problémát, semmint megoldják. „A törvényhatóságok csak annyit tehetnek, hogy a határukba érkező ilyen félvad karavánt átkergetik a másik határba. A sátoros cigány ilyen módon szinte közigazgatási úton van kényszerítve az örökös vándorlásra. Ezekben a vándor útaikban követik el bűneiket. Az élethez elvégre joguk van, s mivelhogy a megélhetéshez szükséges holmikból semmit sem mondhatnak magukénak, mert minden a másé, létfentartásuk legcsekélyebb eszköze az, ha csak lopnak. Egyébként, ahol lehet ott rabolnak, pénzt vagy gyermeket, ha erejükkel túlsúlyban vannak, gyilkolnak is, továbbá bosszúból gyújtogatnak is." (Uo.) Azt is látja, hogy „Európa keleti felében mai...] az államok sem csinálnak egyebet a cigánykérdésben, mint amit a törvényhatóságok; hogy a cigányhordákat átkergetik egymás területére. Nálunk a csendőrségnek nemcsak magyar korotárókkal, hanem rác meg oláh csapatokkal is kell dolgozni." (Uo.)

E diagnózis után, aligha véletlen ez, a cikk által járhatóként megjelölt út meglehetősen keskeny. Mivel, mondja, József királyi herceg telepítési kísérlete kudarcba fulladt, egyetlen lehetőség maradt: „A herceg úr túlságos szeretettel volt irántuk [ti. a cigányok iránt] s ez nem való volt nekik. Ezt a népet nem kérni, hanem kényszeríteni kell a letelepülésre, ha akár csendőrszuronyok között is. A mai állapot teljesen kétessé teszi a vidék közbiztonságát." (Uo.) A cikk zárlata, mintegy nyomatékot adva e tervnek, ugyanebben a szellemben szól, s azt a reményt mondja ki, hogy a kormány végre valahogy „rendbe szedi Európa utolsó nomádjait." (Uo.)

A pár nappal későbbi A cigányok című jegyzet már akkor íródott, amikorra bizonyos lett, a dánosi rablógyilkosság tettesei csakugyan azok voltak, akikre gyanakodtak. E cikk lényege így, érthetően, azonos a vezércikk irányultságával, állításai részben a vezércikk újrafogalmazásai, de hangsúlyai néhány ponton mások, s kiegészítik a korábbi érveket. Figyelemre méltó, hogy a szerző most sem a megtorlást forszírozza, sőt már-már mintha mérsékelni akarná az általános fölháborodást. Azt hangsúlyozza, hogy „a gyilkosokat elfogták, de ez mit sem lendít a cigánykérdésen. A tetteseket majd megbüntetik, talán őket is a meggyilkoltak után küldik a másvilágra, a cigánykérdés még sem lesz megoldva" (SZN, 1907. júl. 27.). Majd, a jegyzet egy másik helyén, újra: „Egy pár cigány ölt és rabolt a minap. Ezért a többi ezret és ezret nem szabad bitóra húzni, inkább arra kell törekedni, hogy a többiből ember legyen." (Uo.) A megoldást most is az erőszakos munkára kényszerítésben látja: „Az eltunyult, munkához nem szokott elem mellé hajdúkat kell állítani, akár korbáccsal és serkenteni a munkára. Csak meg kell szokni a munkát, megy az aztán magától. A cigány egészséges, szívós fajzat, szinte kár érte, hogy dologkerülő." (Uo.) A munkára kényszerítés, vagy ha ma így jobban érthető: a kényszermunka ilyetén követelménye, persze, nemcsak eléggé brutális eljárás, de - ma már tudjuk - legalább annyira problematikus gyakorlat, mint az, amelyet meg akar oldani. Még akkor is, ha - mint a jegyzet írója is - mindezt bizonyos föltételek megteremtésével kapcsolja össze, s szerinte a befogottaknak „eszközt" is kell „a

66