Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban

kezébe adni, hogy dolgozzék." (Uo.) Ez az elv, ne legyen kétséges, az élet- és vagyonbiztonság polgári elvéből, a piac kényszerítő logikájából következik. Mondhatnánk, ez az a liberális paradoxon, amelyet a liberalizmus elvei közt mozogva nem lehet föloldani. Aki polgárként a piacelvre „szavaz", az - ha következetes - a piacelv fölrúgását, figyelmen kívül hagyását, a magántulajdon megszentségtelenítését jobban s másként nem oldhatja föl. Ám ez a „következetesség" szembekerül a liberális tolerancia más összefüggésben oly fontosként kezelt elvével. Tömörkény itt, érezve a probléma súlyát, s ugyanakkor következetes akarván lenni, végletekig vitte el ezt a paradoxont. Ám megtagadta volna saját igazi énjét, ha nem érezte volna e helyzet fonákságát, tagadhatatlan könyörtelenségét. Valószínűleg ennek az anomáliának az érzékelése magyarázza, hogy két lényeges, korábban nem hangsúlyozott összefüggést most előtérbe állít. Egyrészt a „kóbor cigány" szabadságigényét hangsúlyozza: „Sajátságos teremtménye a természetnek a kóbor cigány. Állandó hajlékban nem fér meg, állandó munkára képtelen. Van benne valami a régmúlt lovagkor hírhedt alakjainak a vonásaiból; szabadon akarja róni az országot és ott hál meg, ahol szállást ad a bokor, ott lop össze egyet-mást, ahol alkalom kínálkozik erre." (Uo.) Másrészt most arra is hangsúlyt vet, hogy a kriminalitás nem speciálisan cigány vonás. „Magyarország területén vagy 120 ezer kóbor cigány barangol egyik vidékről a másikra. Ezek közül 90 ezer abból él, amit összelopkod. Ezért különesebb módon még csak kárhoztatni sem lehet a cigányt, mert ő nem sikkaszthat, nem csalhat, mint a másik társadalombéli ember. O, a hazátlan, lopni kénytelen, mert hajléka nincs, munkája szintazonképpen nincs, mert hajlékot nem tud építeni, foglalkozáshoz nem ért, a munkára nem tanította, nem szoktatta senki." (Uo.) Majd, még nyíltabban formulázza meg ugyanezt: „Ölt és rabolt már kabátos ember. Sikkasztást pedig leginkább csak kabátos, tehát úri ember vitt véghez. Amaz intelligenciája híjján, emez fejlett intelligenciával dolgozik. // És mégis, mi a különbség a kettő dolga között? II Az, hogy a cigány: cigány, a kabátos ember pedig úr, tehát a kettő bűne nem egy mérték szerint azonosul." (Uo.) S a jegyzet zárlata is ebben a megérteni igyekvő tónusban fogalmazódik meg: „Majd ha nem szorul arra a cigány, hogy a máséhoz nyúljon, akkor nem fogy a más ember baromfia, mert nem mindig igaz az, hogy a cigánynak már a vérében van a lopási hajlam. Nem a vér ösztönzi a cigányt, se más embert a lopásra, hanem a nincstelenség." (Uo.)

A harmadik „dánosi" írás, a már az események lecsengése után született A faluvégiek nem politikai elemzés (mint volt a vezércikk), jellege szerint inkább erre-arra elkalandozó rajz. Leíró részek váltakoznak benne elmélkedésekkel. Van mozzanat, amelyet már korábban is, máshol is fölemlegetett (például a jelolvasás, a hírszolgáltatás gyorsasága), van, ahol korábbi tapasztalatait összegzi és árnyalja, s van, ahol új elemeket kapcsol be a diskurzusba. Érdekes, hogy ekkor már úgy véli, vándorcigányokról kellene beszélni, a sátoros cigány terminus nem pontos. „Mert nem minden sátoros cigány kódorog hazátlanul, van olyan is, aki letelepült a faluszélen, ott is él állandóan, de még a természete nem veszi be, hogy más fádéit ismerjen, mint a sátort, abban laknak még az olyan hideg télen is, mint amilyen az idei volt. Másfelől meg van olyan kocsin járó sátoros cigány, aki csak tavasztól őszig kódorog, télre a hegyek közé igyekszik s valami barlangba húzza meg magát. Azonban azért a faluszélre települt sátorosról is bajos volna valamelyes erkölcsi bizonyítványt állítani ki. Mert hogy a telep ott van állandóan a faluszélen, az bizonyos, mert hiszen látnivaló, de hogy azután az emberek közül mind otthon van-e s némely része nem kódorog-e oda valami kalandra a nomád cimborákkal, az éppen nem bizonyos." (SZN, 1907. szept.) Az átmeneti formák kialakulásának ez a fölismerése motiválhatta akkor, amikor ebben az írásában az ellenőrzés fontosságát hangsúlyozza s ennek az ellenőrzésnek a rendezetlenségére mutat rá. Nevük alapján, mondja, „nem lehet eligazodni közöttük. Nem is tudja azokat ellenőrizni senki." (Uo.) Hogy mi lehet a megoldás? - erre nézve két ötletet vet föl, de mindkettőt tétován, látható bizonytalansággal, maga is

67