Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
inkább csak terjedelmes cikk, amelynek rovatba sorolását csak közléstechnikai okok magyarázzák. Ugyanezért lett négy részre bontva maga a szöveg is.) A két júliusi cikk névtelen, egyáltalán nincs jegyezve, de kétségkívül mindkettőt Tömörkény írta. A szeptemberi sorozat névvel jegyzett írás. Mindhárom szöveg ugyanannak a témakörnek a variációja, összefüggésük - s nem csak stilárisan - nyilvánvaló. A nomádok az aktualitásból indul ki, arról beszél, ami „mindenkit" foglalkoztat. Nem prejudikál most sem, de nem is leplezi kiindulópontját. „A pestmegyei Szarvas-csárdában történt rablógyilkosság újból a kóbor cigányok ügyére terelte a közfigyelmet. Lehet ugyan, hogy a gyilkosok nem is kóbor cigányok voltak, bár a vizsgálat szerint sok minden emellett szól. Ugyancsak a múlt heti csongrádi rablógyilkosság tetteseit is kóbor cigányokban vélik föltalálhatni, sőt némely gyanú szerint, mindkét rablógyilkosság tettesei ugyanazon sátoros cigány banda tagjai volnának." (SzN, 1907. júl. 24.). Ez az óvatos, minden hangulatkeltést kerülő megfogalmazás jellemző az íróra, annak a magatartásnak jele, amely máskor, más szituációkban is sajátja volt. S most sem a megtorlás érdekli, hanem a prevenció. Elve, amelyet érvényesít, határozott s világos. „Azon kötelességek között, amikkel az állam az őt fenntartó állampolgárságnak tartozik, mindenesetre egyik legelső helyen áll a közbiztonságnak, az élet és vagyonbiztonságnak a fenntartása. Az is bizonyos, hogy a modern állami rendészet nemcsak akkor áll a feladata magaslatán, ha a már elkövetett bűnök tetteseit üldözik, hanem ha a bűnök elkövetését megakadályozni tudják. Ez az úgynevezett preventív-szolgálat, amelynek az elvét elvégre minden rendőr-ellenőr ismeri." (Uo.) A liberális polgár szava ez, ám prioritásai fölállításával, éppen következetessége révén súlyos ellentmondásokkal kerül szembe. A probléma ugyanis a cikk szerint éppen az, hogy ez a prevenció nem működik. Miért? A cikk úgy látja s láttatja, hogy azért, mert a „nagytekintetű magyar állam" „álhumanizmusból tűri, hogy egy félvad nomád banda, amely tisztességes munkát és tisztességes kenyérkeresetet nem ismer, állandóan rettegésben tartsa az országot" (Uo.). Ez a sarkos értelmezés, amely kétségkívül szembekerül Tömörkény korábbi problémakezelésével, az „élet és vagyonbiztonság" elvének logikus derivátuma, s megfogalmazása is „érthető" a kialakult helyzet ismeretében. Ha a vagyonbiztonság szent, akkor mindazok, akik ezt az elvet bármily okból megsértik, eliminálandók. Ám éppen az „álhumanizmus" emlegetése jelzi, hogy a probléma rendészeti megoldása legalábbis kérdéses volt. Az ugyanis egy évszázad távolából is bizonyos, hogy a Dánosig vezető folyamatba be kellett avatkozni. De az is nyilvánvaló, maga a beavatkozás rendészeti módja is föloldhatatlan ellentmondásokkal járt: magában rejtette az erőszak eszkalálódását, az embertelenség eluralkodását. Maga a cikk, premisszáit hallgatólagosan megtagadva, nem is ad megoldási recepteket. Sőt, a történeti fejlemények taglalása közben voltaképpen maga is utal a beavatkozás veszélyeire. A cigányokat erőszakosan kordába szorítani, sőt kiirtani igyekvő rendeletekről szólva megemlíti például, hogy I. Frigyes Vilmos idejében „Reisz nagyhercegség azt a rendeletet adta ki, hogy az összes cigányok agyonlövendők. Szerencsére - teszi hozzá Tömörkény - a hatóságok nem hajtották végre ezt a vad barbarizmust." (Uo.) S azt is leszögezi, hogy: „Mindenütt kegyetlenkedés a hatósági intézkedésekben, amelyek természetszerűleg a félvad népet még vadabbá tették. Csodálatos, hogy egyedül a zsarnok Oroszországban bántak velük a legjobban, ahol II. Katalin alatt sikerült a hatóságoknak a nagyszámú cigánybandákat falvakba telepíteni. " (Uo.) Ezek a megjegyzései arra engednek következtetni, hogy a követelményként fölállított rendészeti „prevenciónak" Tömörkénynél azért voltak elvi korlátái, s ha rajta áll, nem lett volna megengedett minden eszköz. A cikk szerzője így óvatosságból, vagy mert maga sem látta a megoldás konkrét útját és módját, erős kitételei ellenére is inkább csak a probléma tudatosításáig jut el. S figyelemre méltó, hogy még e fölfokozott légkörben sem süllyed bele a meglehetősen 65
