Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
ban)." (2: 148.) Tömörkény itt nyilvánvalóan a pusztai ember vélekedését adja vissza, de a cigány kovácsok mesterségbeli tudását éppen ez dicséri igazán. A Faragó János megégett (1898) című novella egyik utalása ugyancsak a cigányok sajátos szaktudását idézi föl - s dicséri meg. Egy tanyai kút leírása kapcsán ugyanis megjegyzi, hogy ilyet még nem látott. „Csak az üldözött cigány, aki a járatlan pusztából nem mer előbújni, ás manapság magának ilyent. Barlangkút a neve. Nagy lyuk van a földben, de nem egyenest lefelé, hanem rézsűt, hogy le lehet menni a fenekére, ahol összegyülemlik a föld árja." (2: 237.) 1899-ben, a gazdasági dekonjunktúra következményeit regisztrálva jegyzi meg az Átmenetek című rajzában: „A cigánygyerekek is hiába várták, hogy kinek vessenek az útszélén kereket. Már az sem kedves. így apadnak el váratlan módon a szegény ember kenyérforrásai." (2:296.) Talán nem is véletlen, hogy a romló viszonyok közt az ugyanabban az évben írott Oda a juhász már konfliktust tematizál. Ez az elbeszélés egy juhász meggyilkolásának és kirablásának nyomozását mondja el. Nem állítódik itt, hogy a sátoros cigányok volnának a bűnösök, de „képbe" kerülnek, sőt a pusztázókkal tűzpárbajt is vívnak. Néprajzi szempontból jellemző az, ahogy a pusztázók a nyomukra akadtak. „Két kocsi cigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, épp ide vág" - mondja az egyik pusztázó (2: 334.). S hogy miből jönnek erre rá? „...rendes ember se kopott küllőt, se kopott tengelyt nem tart a kocsijában: az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább cigányé szokott lenni." (2: 334.) Amikor pedig ráakadnak a sátoros cigánykocsikra, jellegzetes mondat hangzik el: ,,—Ludasiak, mondom, hogy ludasiak - szólt társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhírű cigányság szokott lakozni." (2: 336.) A tűzharcot, az elbeszélés szerint, a menekülő „sátorosok" kezdik el: „a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés, és a vágott ólom csúnya sivítása hallatszik a két városi katona feje körül" (2: 336.). A fegyveres pusztázók, persze, viszonozzák a tüzet, ám az üldözéssel fölhagynak - a menekülők túlerőben vannak. A novella értelmezése szempontjából jellemzőnek kell tartanunk, hogy magából a rajz szövegéből nem derül ki, csakugyan a cigányok vol- tak-e a juhász gyilkosai, avagy csak véletlenül, gyanakvásuktól vezérelve akadtak rájuk a pusztázók. Ezt a kérdést Tömörkény, alighanem szándékosan, nyitva hagyja, lebegteti. De az, hogy a novella egy fegyveres konfliktust tematizál, már egyáltalán nem véletlen: ez, úgy látszik, a sátoros cigányok életmódjából, életmódjuk környezeti fogadtatásából már realisztikus eshetőség volt. Maga Tömörkény is a helyzet kiéleződését, eldurvulását kénytelen diagnosztizálni. 6 1907 nyarán a Pest megyei Dánoson rablógyilkosság történt, amelynek tetteseit a csendőrségi nyomozás egy kóbor cigány „banda" tagjaival azonosította. Az eset, mivel egy nagyobb sorozat része volt, országos fölháborodást váltott ki, s ráirányította a figyelmet a „cigánykérdésre". A gyilkosságsorozat is, a nyomozás is, a társadalmi és médiavisszhang is alaposabb elemzést érdemelne, az eset részleteiben is, egészében is sokféle tanulsággal szolgálna. Ez a föltáró és értelmező munka azonban csak egy monográfia keretei között végezhető el - itt s most erre esély sincs. Annyi azonban mindenképpen ide tartozik, hogy ekkor, viszonylag gyors egymásutánban Tömörkény három cikkben is reagált az akuttá vált, s az egész országot foglalkoztató problémára. 1907. július 24-én A nomádok címmel vezércikkben, július 28-án A cigányok címmel lapja Máról-holnapra című rovatában egy kisebb cikkben, majd szeptember 8-án, 10-én, 12-én és 13-án A faluvégiek címmel a (megtévesztő) Regénycsarnok rovatban. (A harmadik, s leghosszabb írás természetesen egyáltalán nem regény, 64
