Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
őrség is elkergeti őket." Ez a fölütés nem pusztán a negatívum, a jelen nem lét rögzítése - benne van, nagyon markánsan, a vándorcigányok helyi megítélése, fogadtatása is. Pontosabban: a be nem fogadottság, az elutasítottság. A cikk nem szépít, szabatosan regisztrál. Mind a rendőri „probléma"-kezelés, mind a tanyai lakosság reakciója kirajzolódik belőle. „A nyolcvanas években [ti. az 1880-as években] a rendőrség azzal büntette a határba tévedő nomádokat, hogy az embereik hosszú haját mind lenyíratta s úgy eresztette őket tovább. Ezen idő óta szinte babonás félelemmel vannak és nem teszik be a lábukat a határba." A vándorcigányok távol maradását tehát eszerint a félelem motiválta. Ez a félelem, a leírásból következtetve, érthető is, hiszen a szegedi határban élő legények, Tömörkényt idézve, ugyancsak „elutasítóak". „A tanyai legény nem érti a tréfát, könnyen áll nála a bicska vagy a bot, a nomád cigány pedig alapjában véve meglehetősen gyáva." A vándorló cigány, a cikk szerint, Ja] bottól talán még jobban fél, mint a vágott sebtől, mert a zúzott seb fájdalmasabb és nehezebben gyógyul, mint a vágott." Egyetért-e a cikkíró ezekkel a „nomádokat" elhárító módszerekkel, nem derül ki, legföljebb az árulkodik valami implicit minősítésről, hogy a vándorlókat „gyávák"-nak mondja, s a gyávaság ilyen fölemlegetése mintegy negatív indexként funkcionál. (Ám tudjuk, bizonyos konfliktus-kerülés a gyöngébb fél racionális mérlegelésének eredménye is lehet, s nem föltétlenül hétköznapi értelemben vett gyávaság.) Figyelemre méltó azonban, hogy ez a minősítés a saját tapasztalatokat rögzítő cikkben is idegen zárvány, nem saját tapasztalat: „irodalmi" eredetű mozzanat. „Már Erdődy csendőrfőhadnagy említi a cigányokról a csendőrlegénység számára írott könyvében, hogy egy erélyes föllépéséi ember egész karavánt megszalaszthat, ha jó éles kés villog a kezében." A városszéli tanyát megtámadó „nomádok" és a gazda összeütközéséről szólva pedig „rendőrségi jegyzőkönyvek" tanúságára hivatkozik. A személyes tapasztalatok, a közösségi reakció ismerete s a társadalmi konvenciók valamilyen szintű elfogadása együtt alakítja tehát a leírást. A saját s az „idegen" tapasztalat szimbiózisával kell számolni. A cikk történeti része, amely nyilvánvalóan „forrásokon", másodlagos információkon alapul, sajátos kettősséget regisztrál. „Valaha bizonyára sokan lehettek [ti. a cigányok Szegeden]; részben letelepültek, részben városszéli sátorosok." De ez a helyzet az idők során megváltozott. „1850-ben a hivatalos népszámlálás az ötvenezernyi lakosság között már csak 53 cigányt talált. A többi elment a határból, csak a letelepült muzsikus-cigányság maradt meg, de az átalakulás és beolvadás itt is észlelhető. Már a hetvenes [ti. 1870-es] években egy nevezetes cigányprímás magyar úri családból nősült, más része megvált a hegedűtől. Vannak köztük szőlőpásztorok, de vannak hivatalnokok is." Az eltávozás, illetve az integrálódás adott formáinak megvalósulása, persze, a cikk leírásaiból következtetve, nem volt teljesen spontán folyamat. A cigány kovácsok helyzetéről szólva a cikk rögzíti is: „1723-ban a város tanácsa megállapította nekik, hogy miféle munkát szabad nekik végezniük. Csizma-patkolás, szántóvas, vasvilla, nádvágó kasza, iszkába és szőlőmetsző kés. Ezeket készíthették, javíthatták. De csak hét cigánynak adtak erre is engedelmet, védvén ezáltal a kovács-céhet." A szegedi cigányok száma így egyre fogyott. A cigány nép szegedi integrációja azonban a részsikerek ellenére nem volt, s alighanem nem is lehetett teljes. „Utam - írja Tömörkény - gyakran visz el az alsó-tanyára egy olyan országúton, amely egyúttal elválasztó határ a dorosmai és a szegedi földek között." A szegedi részen, mondja, nincs már kóbor cigány, a dorozsmai részen viszont „elégszer lehet látni nomád cigányt". Sőt, a „közel környéken" is „még él a régi nomád és a faluszéli. így Szőreghen, Tápén. A tápéi magyar cigány, az aligha tud már más nyelvet, de a szőreghiek inkább rác-cigányok. Lókupec embereik szinte érthetetlen torokhangokon kiabálnak egymásra az utcákon, ha heti piacok alkalmával a városban megjelennek." S hogy milyenek ezek a szőregi cigányok? A cikk röviden őket is jellemzi, s a leírás alapja alighanem a személyes tapasztalat, autopszia. „Nagy kedvelői az italnak: ha ittak, lármásan veszekednek 59
