Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
ben véve hasonlatosak azon nép szokásaihoz, melynek körében élnek: ellenben a sátoros cigányok mai napig is fenntartották a régi törzsekre és nemzetségekre való felosztást. Hazánk vándorcigány törzseinek (malija a. m. törzs: mail a. m. pajtás, barát) mindegyike külön-külön vajda alatt áll, és se házasság, se más szorosabb kapocs nem fűzi őket egymáshoz." ,,[A] törzsek most [ti. az 1890-es években] kisebb csapatokban külön vándorolnak, s csak a zord évszak beálltával találkoznak a közös téli telepeken. Ilyenkor aztán hol barlangokban, hol primitív kunyhókban töltik a hideg tél napjait. A téli kunyhót (putri, kaliba) rendesen valamelyik erre alkalmas falu végén v. annak közelében építik" (3.) Mindez természetesen nem önmagában volt probléma. Ezt az archaikus szerveződést a környezethez, az integrációt elváró társadalomhoz való viszony tette nehezen kezelhetővé. A „magyar" (önmagában is erősen tagolt, s éppen e tagoltsága révén konstituálódó) társadalom ugyanis, amely a cigány nép integrációs kereteként kínálkozott, nem így szerveződött. Szerveződési elve is, szerkezete is, „kifelé" mutatkozó jellege is egy egészen más jellegű társadalmat involvált. Az alapnépesség, és a körükben élő vagy velük alkalmilag érintkező (s már korántsem egységes) cigány nép viszonya tehát szükségképpen potenciális konfliktusokban gazdag, alapvetően egyensúlytalan élethelyzetként rögzült. (A korabeli lapok tanúsága szerint e konfliktusok nemritkán rendészeti problémaként is jelentkeztek.) A nagy társadalmi távolság s az ad hoc érintkezés sem az integrációt (az „összeolvadást"), sem - az érintkezés nélküli - elkülönülést, a „másik" puszta szemlélődésként való tudomásulvételét nem tette lehetővé. Két, vagy talán inkább három társadalmi formáció egyidejű, kényszerű „összezártsága" pedig az egyén számára, bármelyik térfélen élt is, csakis konfliktusos lehetett. A piacelv érvényesülését kizárólagos igényként működtető tőkeviszony (amely a századfordulóra már a régi patriarchális úr-paraszt-viszonyt is egyre erősebben átformálta Magyarországon is), az archaikuskeleti nomadizmus és a kettő közé szoruló, letelepedő, de integrálódni csak részlegesen, s csak speciális vonatkozásokban képes volt nomádok „átmeneti" életformája lényegét tekintve inkogruens volt. S mivel e viszonylatban a hatékony, tehát „uralkodó", érdekeit és akaratát leginkább érvényesíteni képes reláció a tőkeviszony volt, a saját hagyományaiból kilépni nem tudó, vagy nem akaró, belsőleg is megosztott cigányság számára automatikusan csak az alávetettség s a deformáció, a marginalizáltságba szorulás lehetősége maradt meg. S ezt a távolságot a tőkeviszony gyors ütemű kibontakozása inkább növelte, semmint csökkentette. A cigányság integrálódásának „hivatalos", államilag is képviselt igénye így, a szubjektív szándékoktól függetlenül, éppen az integrálódás valóságos csatornáit nem tudta kialakítani. Részben az áthidalandó távolság, részben az „integrációt" igénylő alaptársadalom lényegét alkotó szigorú alávetettségi mechanizmusok ereje, megkerülhetetlensége következtében. S ez, ha jól meggondoljuk, szükségképpen volt így. A „törzsi" - nomád - habitus szociálpszichológiai szempontból mint a realitáselvtől nem korlátozott, csupán a saját hagyomány által prefigurált ösztönszabadság uralma írható le. A (gazdasági) hatékonyság versus csak természeti erők által korlátozott „szabadság" közötti egyéni választás természetesen soha nem tiszta, nem steril logikai kérdés. A hatékonyság világa, jóllehet nélkülözi a mindenkinek kijáró igazi szabadság lehetőségét (még a tőketulajdonos sem szabad, „csak" privilegizált, s ez egy merőben más emberi realitás), a gazdasági hatékonyság eszményének általános elvvé válása következtében óhatatlanul maga alá gyűri a szabadságvágy „nemracionális" hordozóit. Legyenek azok „deviáns" művészek vagy „sátoros" cigányok. De persze ez az alávetés soha nem maradéktalan. A szabadságvágy ugyanis, ha él, oly erős, hogy teljesen föladni szándékosan sem lehet - igaz, erő híján, megőrizni sem lehet a maga „eredeti" tisztaságában. A szabadságvágy tehát deformálódik, eltorzul, átvált valami olyasmibe, ami már nem nevezhető szabadságnak, bár dinamikáját - bármily torz formában is - még ez az ösztönszerű késztetés 55
