Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)
így állandó oppozíció alakult ki. Itt már sokan voltunk, Rózsa Gyuri (Krúdy Zsuzsa férje), Cserna György (kivándorolt Amerikába), Békés András (az előbb említett Békés István fia), Bass Tibi..." Utóbbihoz kapcsolódik Marian egyik története, mely a kort is jellemzi valamiképpen. Az 1945-46-os év telén tüzelőutalványt kaptak fizetéskiegészítésül a MAFIRT-nál. Igen ám, de nekik maguknak kellett az utalványért kapott tűzifát beszállítani a Nyugati pályaudvar külső vágányain veszteglő tehervonatból. Összefogtak hát Bass Tiborral, szereztek egy kis stráfkocsit, s maguk bevonszolták a tűzifát az Állatkerten túli vágányokról. Kettőt kellett fordulniuk, először Marian adagját vitték el a Veres Pálné utcáig, majd vissza gyalog, s elhúzták Bass fáját is. Egy évig volt a MAFIRT-nál, 1945 márciusától 1946 márciusáig, akkor hazament megint műtermes kisiparosnak. Ragaszkodott korábbi nevéhez, ezért most is a Fotó Mariant használta, miként azelőtt. Részt vállalt az Ipartestületben, s több szakmai, szakszervezeti és pártszervezetben is tag vagy vezető volt rövidebb-hosszabb ideig. 1947 májusától egy évig a Fényképészek Országos Szabadszervezetének alelnöke, utána tanoncoktatási felelős és tanoncvizsgáztató bizottsági tag 1950 májusáig. Megélhetését az 1946-ban indult Lóczy fedezte valamelyest, ezenkívül fotózta a Nemzeti Segély otthonait, hogy a fényképeivel segítsenek pénzt szerezni a jótékonysági intézménynek. „Sárkány János, aki később gyerekprofesszor lett a gyermekklinikán, megkérdezte, nem lennék-e hajlandó elkísérni egy vonatot Erdélybe, mert erdélyi elvtársak meghívtak gyerekeket, és jó lenne, ha erről fénykép készülne, s nincs elég felnőtt kísérő. A mosdási lehetőségünk az volt, hogy kerekedett egy óriási zivatar, és akkor kivittük őket a szabadba, és ott lefürdettük őket. Több helyen voltunk, az utolsó helyszín Kovászna volt. Ott aludtunk, ami nekem két okból is emlékezetes. Az egyik az, hogy fantasztikus pisztrángot kaptunk vacsorára, azt hiszem, életemben először ettem pisztrángot, nem ettem, de zabáltam. Aztán lefeküdtem aludni, de az asztalon végeztem, mert annyi volt a poloska az ágyban. Ott sem volt nyugtom, mert az asztal főié másztak, és úgy ejtőernyőztek rám. Akkor még DDT és egyéb históriák nem voltak." Ekkoriban fotózta a Sztehlo-féle Gaudiopolist is. Horváth Ádám filmrendező, maga is a gyermekotthon lakója, így emlékezett vissza fél évszázad távlatából: „1944-ben Sztehlo Gábor evangélikus lelkész mindenfajta szervezetet felhasznált, hogy embereket, elsősorban üldözött gyerekeket mentsen, bújtasson. A Nemzetközi Vöröskereszt és svájci megbízottjának égisze alatt majd 2000 gyermek talált nála menedéket. A háború után - elbeszélés szerint - vagy 200-nak nem érkeztek vissza a szülei. Ekkor alapította Sztehlo Gábor a Jó Pásztor Alapítvány Fax Zugliget Gyermekotthonát. A kétszázhoz egyre több gyerek csatlakozott, a főváros is küldött árva gyerekeket az intézetbe. Az intézetben Sztehlo által kezdeményezett államrendszer, önkormányzat működött, Gaudiopolis néven. Jómagam ezen állam kultuszminisztere voltam, s mint ilyen, az akkor 17 éves nagyfiúk egyikeként kaptam megbízást, hogy tanár hiányában egy hónapig vezessem a fővárosiak házát. Ez nem volt könnyű feladat a háborút és ostromot átélt gyerekek között.” Marian megbízásokat kapott az MKP-tól is. Megjelent ismét a Mit tud már a baba? többedik kiadásában, fényképezett óvodáknak és bölcsődéknek, s akadtak privát gyermekfotó-megrendelői is. Ekkor készítette a Demokratikus Nőszövetség Első Nemzetközi Kongresszusának anyagát Budapesten. Tulajdonképpen nem ment neki rosszul, emlékeznek, testvére ekkoriban írt a Veres Pálné utcai luxusról. De a központosító, államosító hatalom gondoskodott róla, hogy neki se, másnak se mehessen egy kicsit se jobban. Már benne volt a levegőben, hogy az államosítás eléri a nagyiparon, a nagybirtokon, a bankszférán, a középvállalkozókon túli maszekokat is, már beindulóban a kulákozás, már szövetkezeteket alakíttatnak a szolgáltatás szinte valamennyi ágában. 1948-ban tizenegy fényképész, Busztin Lívia, Csörgeő Tibor, Langer Klára, Pintér Zsuzsa, Redner Márta, Reismann Marian, Seichter Zoltán, Szöllősy Kálmán, Vadas Ernő, Várkonyi László és Zinner Erzsébet létrehozta a Fotókollektíva nevű munka- közösséget, mely a kor sajátos képződménye volt. A közösség statútumát dr. Vajda Ernő szerkesztette meg Reismann Marian felkérésére. „A munkaközösség tárgya: illusztratív és 125
