Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Buda Ferenc: Világ, világom: Sztálin élve és halva
működő Gördülőcsapágy Gyár - a GÖCS - raktárában helyezkedett el, s elhagyta a szülői házat is. Egy Dózsa György utcai családi porta hátsó traktusában béreltek egy szoba-konyha-kamarás kicsi hajlékot, kislányuk, Ildikó is ide született még az ötvenes évek elején. (Őt egyébként nagy kedvvel, sőt szinte büszkén tologattam babakocsijában nagy gimnazista létemre is annak idején a környékbeli utcák során; előrevetített mozgóképe lehetett ez a majdaniaknak, amidőn a magaméit tologathattam hosszú éveken át.) Végleg s messzire elvetődvén Debrecenből sajnos - mint annyi minden az életemben - szétfoszlott ez a kapcsolat is. Jenőék egy Petőfi téri soklakásos ház magasföldszintjére költözködtek, Ildikó után több esztendőre született még egy fiuk, Jenő pedig - régi vágyát megvalósítva - negyvenesztendősen az erdőgazdaság szolgálatába szegődött. Ám a beteljesült álom szürkébbnek, s főleg fárasztóbbnak bizonyult a képzeletbelinél: napi negyven kilométert is le-le kellett olykor nyomnia az erdős puszták homokos útjain, s ez még őt, a fiatalabb éveiben országjáró bringást is próbára tette. Mindezt akkor hallottam tőlük, amikor egy hajdani hazalátogatásom alkalmával őket is felkerestem. Van ennek már vagy negyven éve. Jóval utóbb, valamikor a nyolcvanas évek eleje táján Apám számolt be róla, hogy a megyei újság gyászjelentései közt olvasta Évike halálhírét. Élt ötven s talán még egy-két évet. Szívpanaszokkal küszködött már fiatalon is, valószínűleg az vihette el. Négy vagy öt esztendeje Debrecenben jártamkor elballagtam ahhoz a Petőfi téri házhoz, de egykori helyükön mások, ismeretlenek laktak. Jenő, ha él, az idén, 2009-ben töltötte be nyolcvanadik esztendejét. Nem tudom, találkozhatom-e még vele vagy gyermekei valamelyikével. Együtt eltöltött napjaink-óráink fakuló, fel-felvillanó emlékét - ezeken a tétova sorokon kívül - néhány darab féltenyérnyi fénykép őrzi. A második gimnáziumi osztály több változást is hozott iskolai életünkbe, új tantárgyakkal s új tanárokkal. Azok közül, akik az előző tanév során kéz alá vettek bennünket, alig maradt velünk valaki; ha jól belegondolok, talán csak az osztályfőnökünk meg Dotya bácsi, a tornatanár. Másik tanárt - illetve tanárnőt - kaptunk történelemből, oroszból, matematikából, fizikából, kémiából, biológiából, sőt földrajzból is, ám a valódi gyarapodást az angol meg a latin bevezetése jelentette. A latin a humán tagozat kötelező velejárója volt, az angolt pedig választható többletként lehetett fölvenni. Ez utóbbit nem is sorolták be a délelőtti órarendbe, késő délutánonként tartotta az önként vállalkozók számára abban a tanévben éppenséggel dr. Kéry László (évekkel később a Magyar PEN Klub elnöke). Latin nyelvi ismereteinket osztályfőnökünk, Komya tanár úr igyekezett több évnyi kihagyás után életre kelteni s tovább gyarapítani, az oroszt pedig a mi osztályunkban Orbán Katalin vette át Iglói tanár úrtól. Húszas éveinek második felében járt akkortájt, s az általunk-általam valaha is látott legszebb nők egyikét csodálhattuk benne mindannyian. Nem csillogott, nem hivalkodott ez a szépség - a művileg, úgyszólván ipari módszerekkel méretre kialakított mai eszményeknek (szerencsére) talán meg sem felelt volna -, de belülről, egy rendben és tisztán tartott lélek mélyéről sugározva vonta be szelíd fénnyel az arcvonásait. Kiváló tehetségű tanár volt, soha egy hangos, egy éles szót nem ejtett, mégis figyelnünk kellett rá. (Sokszor persze nem is arra, amit előadott, hanem őreá magára, ahogyan mondta.) Hamarosan, talán két-három esztendő múltán férjhez 10
