Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Buda Ferenc: Világ, világom: Sztálin élve és halva

ment következő orosztanárunkhoz, az úgyszintén kitűnő szellemi kvalitásokkal rendelkező, ám kívül-belül merőben másféle alkatú s természetű Pálfy Istvánhoz (aki egyébiránt évtizedekkel utóbb a debreceni egyetem angol tanszékén fejezte be tanári pályafutását). Ma már egyikük sincs az élők sorában. Apjával azonos nevű fiukat ha meglátom-meghallom a képernyőn („Pista fiunk mérnökként végzett a Műegyetemen, de mint tudjátok, afféle televíziós perszonalitás" - számolt be róla jó két évtizeddel ezelőtti érettségi találkozónkon Pálfy tanár úr), mintha csak az apját látnám s hallanám.

E sorok előrehaladtával újra meg újra azt kell észrevennem - s nem épp megnyugodva -, hogy az idő omlatag homokrétegei szakaszonként szinte áthatolha- tatlanul eltakarják előlem a múlt számos részletét. Bonyodalmaim s fennakadásaim adódnak például már a puszta sorrendiség utólagos megállapításával is (mi volt előbb, ki jött utóbb), a nevekkel - pontosabban szólva: makacs rejtőzködésükkel, lappangásukkal - pedig örökös, vissza-visszatérő küzdelmeim vannak már régóta. így hát bármennyire törekszem is legalább a jellemző részletek feltárására, a megbolygatott homok a maga szeszélyes természete szerint hol készségesen előmutatja azt is, amit akkor éppenséggel nem is kerestem, hol pedig a feltárni óhajtottakra is ráomlik minduntalan. Nem vagyok benne bizonyos például, hogy másodikban (Jesch Matyi bácsi helyett) vajon Bán Elek (Bán Elemér jó nevű debreceni színművész fivére) tanította-e a matematikát, s ha nem ő, akkor hát ki? Talán Besse Gyula? Bán Elek szikár alkatú, hátrafésült hajú, kissé szórakozott természetű férfi volt. Megesett néha, hogy egy-egy fogósabb feladat megoldásába annyira belefeledkezett, hogy ügyet sem vetvén a környező világ zavaró tényezőire - például harminc s egynéhány szilaj kamasz különféle hang- és egyéb effektusokkal kísért fizikai jelenlétére -, hosszú percekig állt gondolataiban elmerülve a tábla előtt, miközben az osztály egyedekre s kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva élte a maga életét: jómagam többnyire rajzolgattam; Nagy Attila a randevúin elért sikereinek részleteit ecsetelte a körülötte ülőknek, lehetőleg akkora hangerővel, hogy mások is okulhassanak belőle; Szűcs Laci meg Szabó Tibi - miután a tanár úr elővezette feladatot ők már rég megoldották - a padsor két ellenkező végében tábla és figurák nélküli sakkmérkőzést vívott egymással; egykét előrelátóbb egyén a következő órára szóló leckét írta (vagy másolta) oroszból, de akadt olyan is, aki evéssel ütötte el a lassan csordogáló időt, vagy a könyökére dőlve csendben szunyókált. Mindez - gondolom - folytonos próbára tehette, ám nem törte meg Bán Elek irántunk tanúsított jóindulatát. Matematikai ismereteink azonban csak mérsékelt, ám úgy is mondhatnám: visszafogott ütemben gyarapodtak az órái alatt. Besse Gyula tanár úr a tantestület legtekintélyesebb tagjai közé tartozott. Fizikát is, matematikát is tanított nekünk az évek során ez az erősen őszülő, keskeny arcú, s már-már valószínűtlenül vékony törzsből és tagokból összerakott, idős férfiú, aki szigorú igényessége s egy percre sem lankadó figyelme révén igencsak különbözött Bán Elek tanár úr engedékenységre hajló személyiségétől (s aki kreolbarna arca s csont-bőr alkata miatt csakhamar megkapta tőlünk - persze csakis a háta mögött hangoztatva - a Ramszesz nevet). Nála a feleletre adott közepes már komoly teljesítményt feltételezett, s még egy erősebb elégtelenért is igyekezett kellőképp kiizzasztani az illetőt. Egy alkalommal a légii