Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Juhász Ferenc: Fehér vasszék a kertben
Juhász Ferenc Fehér vasszék a kertben Én nem leszek most se más, mint aki eddig voltam. Én nem vagyok most se más, hiszen az Űr-Ménen lovagoltam. Hitem körül szuszog a vad darázs, az arany-gyűrűsoros barna villogás, a selyem-bogáncs szemű szép gyámkodás, a sejtes gombakalap arc-szemű duruzsolás, mint egy mozaik-hártyaszárnyú csöpp mákoskalács, dong az arany-vak virágpor-harácsolás, sir az arany lábszár-puttonyú tavasz-villanás a levegő-kék csöndbe csomagoltan. Gyűlölhetnek elevenen, holtan, szerethetnek holtan, elevenen, én nem leszek most se más, mint aki eddig voltam: szerelmes nyári villám-bajvívás mennydörgés-lilával tajtékká omoltan. A tengert hörbölöm, a lángot ölelem, hát csodálkozzatok vágtatás-győzelmemen. Nem győz le bosszú, bánat, gyász, félelem, agyamban poklot gyújt a türelem, szívemben mennyet gyűjt a szerelem. Ülök egy karcsú, fehér kerti vasszéken, egy vaspáfrány-hátú fehér vasszéken, mint egy öreg gyík a mohás, pikkelybőr hő-terítéken, ülök gyík-ágaskodással a láng-zöld késő-tavaszban, pikkely-mellényben, mint a láz a parázshő-ravaszban, vakulásra várva a káprázat-vigaszban, bűneim bánva, pedig mindig a jóra szavaztam, sose a bűnre, bánatra, sosem a rosszra, soha a halálra, élet-vágyam még nincs kifosztva, őskor-nyájam még páncélosra osztva, csipogva, tojást tojva, szikla-hegyekként torlódva robogva, bőr vitorlákkal csőrösen lengve, nyikorogva, és szikráznak színesen kétméteres szitakötők: 17
