Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Németh László: Magam helyett: A mű utolsó fejezete - közreadja Németh Judit

egy orosz tankoszlop: a katonák ránk fordított puskával s kissé megviselt arccal néztek minket, amíg elmentek mellettünk, - de egy hang sem esett közben. A nagy igazoltatáson Kamaraerdőn túl estünk át - ott előttünk több feliratos teherautó torlódott össze a sorompónál: élelmiszert hoztak a körülzárás alatt készleteiből kikopott fővárosnak. Villamos nem járt - de mindenki az utcán volt: még a külvárosi utcákon is szinte hullámzott az ember. Forradalmi mámort, lelkesedést nem láttunk sehol, - inkább valami elszántság, vagy ünnepélyesség volt az arcokon.

Ella meglepetve látta, hogy már itthon vagyok; csak néhány órája indult el értem az autó. Tamási már többször keresett rajta: „Lacinak ilyen időben itthon kéne lennie" - s épp az nap, amikor én feljöttem, autót küldtek értem Szigligetre. Elsősorban az ő lelkiállapotán mérhettem le, milyen kivételes dolog volt, ami Pesten történt. Amikor azon a kedden az egyetemisták menete elindult, ő egy belvárosi eszpresszóban ült Benedek Andrással. A Galilei túl hosszú volt; a nézők nem érték el a helyérdekűjüket s Benedek nem akart engem háborgatni a rövidítés miatt. Az előttük összeverődő menet eleinte olyan volt, mint a hivatalos vonulásoknál lenni szokott; karszalagos rendezők terelték az embereket; ő ismerősöket fedezett fel benne - Juditot és a barátait - s azért szegődött hozzájuk. A Kossuth Lajos utcánál volt egy kis fennakadás: szét akarták oszlatni őket, - de aztán mégis továbbmentek, egyre több olyan lézengő atomot rántva folyamukba, mint ő is volt az előbb. Őt soha még csak meg sem érintette a politika szele; a család és az ismerősök: ez volt a világa s kedélye ebben a folyton dagadó s forrósodó tömegben tanulta meg: mi az, egy ezerkarú test részének lenni - s egy nagy közös érzést himbálni fáradtságot és éhséget nem feledő lábain. Ott volt mindenütt: a Bem szobornál, az Országház előtt, csak a Rádiónál nem: s még mindig ennek a nagy élménynek a hatása alatt állt, az azóta eltelt hétben is ezt igyekezett melegen tartani. S úgy látszik, nem csak ő volt így, hanem az egész kétmilliós város; az emberek, a beszámolók szerint, feltűnően jók lettek, a nyers pestiek a sorba állásnál udvariasan előre bocsátották egymást s büszkén emlegették, hogy a kirakatba kitett pénzgyűjtő urnákban őrizetlenül hevertek éjjel is a tízforintosok. Mintha százezer és százezer felnőtt gyerek fogadta volna meg, hogy eztán jó lesz, - csak azt hagyják meg neki, amit azon a kedden kivívott, megpillantott. Az érkezésem hírére odagyűlt család egyre több epizódját hordta össze ennek a valószínűtlen nagylelkűségnek, majd hősiességnek, önfeláldozásnak. Ezek közt volt a Kálvin téri fiatal lány esete is: akinek gépfegyverére konyuló fejét - bár sajtóhibával - első cikkem végén is megörökítettem.

Az - hogy én mivel kapcsolódhatok bele ebbe az érzésbe, nem volt előttem kétséges. Nem kellett Babits versére gondolnom, hogy a magasba kattogó gépfegyver s a gondolataim követő írógép közt a hasonlatosságot felfedezzem. Ha fiatalok nem szánják az életüket odaadni, - úgy ahogy ők a legcélszerűbbnek tartják, - mért ne kockáztassam én, a „hullajelölt" - életem maradványát azzal, hogy írom, - amíg erőmből futja - azt, amit ebben a helyzetben fontosnak tartok. Az elmúlt éjszaka után fontosnak éreztem, hogy a gondolataimat olvasható betűvé változ11