Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Németh László: Magam helyett: A mű utolsó fejezete - közreadja Németh Judit
tassam - még aznap este hozzá fogtam a cikkíráshoz (hisz az elmúlt éjszaka óta fejben már állandóan fogalmaztam is). Másnap délelőtt Illyés keresett fel. A pártok szervezése megindult; ők is föltámasztják a parasztpártot: Petőfi Párt lett a neve s Farkas Ferenc, az én szentendrei gazdám a főtitkára. Egy percre indulatossá vált köztünk a hang. Én a parlamentarizmust Nyugat szerencsétlenségének tartottam - a 44-es pártok s a hamis cégérrel dolgozó Parasztpárt elsősorban - a becsületüket eljátszották, Petőfi neve túl szép a politikai becsvágy cégérének. (...) Illyés önuralma most is győzött, s én is visszatértem a magaméhoz. Én a párt életében s az írószövetség dolgában nem veszek részt; a nevemért adjanak helyet, ahol a cikkeim megjelenhetnek. Ez olyan alku volt, amelynek a párt is örülhetett: megszabadult tőlem s megkapta az írásaimat. Gyula (...) Erdei s Szabó Pál eljárását hibáztatta, akik saját szakállukra megindították a párt régi lapját, a Szabad Szót. Neki kellett megmagyaráznia, hogy kompromittálják nevükkel az ügyet. (...) Nyilván igaza volt: mint Budapest utcáin egyetemi hallgatóknak Illyés miniszterségét követelő kara bizonyította. (...) Amikor néhány nap múlva, a Zsarnokságról szóló versét beolvasták: - én magam is fölhívtam őt s szívből gratuláltam. Az első írásom azonban mégsem a parasztpárt lapjában jelent meg, hanem az Irodalmi Újságban - amelynek az ünnepi száma már készen állt s most tőlem is kértek valamit bele. Ezt a cikket: Emelkedő nemzet - én nyitánynak szántam egy hosszú cikksorozat elé, amely folyik, amíg a forradalom; vagy (ami még valószínűbbnek látszott) az én kidűlésemig. Tizenhárom év alatt épp elég anyag gyűlt fel - a számba tett dugó mögött. Ott is kezdtem, ahol akkor abba hagytam: a második szárszói konferencia tételeinél. A cikk címe - Emelkedő nemzet - úgy hiszem, találóan fejezte ki a reményt, vagy illúziót, amelyet ezekben a napokban még a pesszimista is bizonyítva látott. A magyarság utolsó nyolcvan éves fejlődését kétféleképpen lehetett látni - egyfelől pusztulás volt, a magyar elem fokozatos visszaszorulása nagyobb, majd csonka országában, másrészt emelkedés: a nyolcvanas évek null pontja után: új magyar szellemi értékek magasba gyűrődése. A kettőt, persze, együtt is lehetett látni: hisz az agónia néha nagy lelki erőfeszítésre késztet - de az a váratlan fizikai kondíció, amellyel a magyarság a Rákosi-korszak sötétjéből kiemelkedett s maga ez a veszélyes, de tiszteletet gerjesztő reakció is azzal biztatott, hogy a szocializmus elvei, rosszul alkalmazva is, az életerőnek kedveztek ebben a kétirányú, reményt s aggodalmat képező folyamatban. A cikknek hibája, hogy sok célzás volt - főleg az elején - amelyet csak a mi régi mozgalmaink ismerői érthettek igazán - s azt, amit a nemzet e tizenöt év alatt nyert (II. József korának analógiáját egy későbbi, külön cikkre hagyva) igen summásan intézte el. A cikk olvasóit azonban nem az első rész homálya s hézaga érdekelte, hanem az én két félelmem, amiről a vége felé volt szó: a bosszú és a restauráció veszélyei. A cikket, minthogy a mi telefonunk rossz volt, az alattunk lakó, azóta Palesztinába vándorolt orvos család telefonjába olvastam be, s az ő meglepetésükön láttam, hogy a számukra nagyon jókor jött, s a híremmel nem is egészen egyező szövegnek lettek akaratlan kihallgatói. De igen nagy örömöt 12
