Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Bartha Ákos - Szilágyi Zsolt: Történelmi tapasztalat mint mentális valóság: A történelemoktatás és a történetírás néhány kérdése a személyes emlékezet tükrében

ben a másik ágról így vallott alanyunk: „Az édesanyám családja édesapáménak a teljes ellentéte, ahol disznót öltek minden évben. Minden volt tehát, csak kóser konyha nem. »Dolce vita« volt imádkozás helyett." A neveltetésben nem is kapott lényeges szerepet a vallásos identitás. Ebben szerepe lehetett az anyai ág erősebb anyagi hátterének, de a kurzushoz való alkalmazkodásnak is: „Mi a keresztény ünnepeket tartottuk. Nem volt »hanuka« meg »széder este«, se semmi. De hát, ez így nagyon jó volt számomra, mert az összes szomszédgyereknél is így volt. Ez is belejátszik abba, hogy nem éreztem magam másnak." Ehelyütt érdemes megfontolni azt a xenológiai tényt, miszerint az ember „territoriális lény: e territoriális magatartást a biztonságra való törekvés, a cselekvés hatékonysága és az identifikáció motiválja. "u Egy példán keresztül megvilágítva: a gyermek sem tesz különbséget játszópajtásai között - azzal játszik, aki körülötte van: „Kis tót barátaim lehet, hogy még ma is kirakják az öt pozíciót a balettben. Színdarabokat adtunk elő', énekeltünk, ók pedig megtanítottak engem ostort fonni" - eleveníti fel (közel sem „neobarokk") felvidéki élményeit alanyunk, nosztalgiával emlékezve meg a család birtokán dolgozó szlovák cselédekről.

Nyilván neveltetési okai voltak, hogy a territoriális identitás felülkerekedhetett a vallásin/származásin. A család egzisztenciális biztonsága, a keresztény üzlettársakkal is bíró apa munkájának hatékonysága ugyanis ezt kívánta - vagyis az asszimilációt, az integrációt.14 15 Fahidiék ennek szellemében 1936-ban katolicizáltak (Debrecenben!). Alanyunk a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézetbe került, vagyis saját szavaival: a „zárdába". Hangsúlyozandó, hogy semmilyen pejoratív él nincs e kifejezés mögött, nála a „zárda" a minőségi oktatás egyik debreceni fellegváraként jelenik meg az interjúban. Esetünkben azonban másért is fontos az intézet: „1943-ban Debrecenben, a zárdában nemhogy nem zsidóztak, hanem egy félreérthető hang nem volt. [...] Ez, gondolom, Mellau Márton igazgató urunknak volt köszönhető". Egy évvel a német megszállás előtt, a három (Fahidi szerint - a Numerus Claususszal - négy) zsidótörvény után alanyunk tehát maradt a territóriumán belül, vagyis a harmadik, faji alapú zsidótörvény után mondhatjuk úgyis: burokban.

Ugyanakkor az emlékező-elbeszélő a gyermekkori ártatlanság fent vázolt idilljének fenntarthatatlansága mellett tör lándzsát: „Ma is úgy gondolom, hogy sokkal jobban elválasztja az embereket a vagyoni helyzetük, és mindaz, ami a vagyoni helyzetükből adódik, mint bármi más. Magyarul: azok a kislányok, akikkel én a zárdába együtt jártam, azok körülbelül azon az anyagi bázison nőttek fel, mint amin én. Tehát ebben a dologban teljesen egyformák voltunk. Ez nagy összetartó erő, és nagy elválasztó erő is tud lenni más rétegektől." Kivételes műveltségű alanyunk (három nyelven olvas szépirodalmat) említi is analógiaként a Puszták népét, pontosabban Illyés művének kapcsán az identitás kérdését: „Amikor sokkal-sokkal később, elolvastam a Puszták népét, tulajdonképpen akkor ébredtem rá, hogy milyen viszonylagos lehet az ember számára, ami természetesnek tűnik. "16 Vagyis: a személyes kirekesztettség élménye ébreszti rá azokra a szociális anomáliákra, melyeknek 1944 előtt egyik élvezője volt ő, és családja is.

14 Alois Wierlacher: Kulturwissenschaftliche Xenologie. Ausgangslage, Leitbegriffe und Problemfelder In: Uő, Hrsg.: Kulturthema Fremdheit Leitbegrffe und Problemfelder kulturwissenschaftlicher Fremdheitsforschung. Iudicium, München, 1993, 62. - Idézi: S. Varga Pál: Idegenségtudomány. Budapesti Könyvszemle 8. évf. (1996.1. sz.) 16-25., 22.

15 Az asszimiláció fogalmával szemben az integrálódás, illetve a befogadás-beilleszkedés és az önfel- adás-önmegtartás fogalmáról lásd Prepuk Anikó: A neológ sajtó a zsidóság társadalmi befogadásáért a 19. század utolsó harmadában. Budapesti Negyed 16. évf. (2008. 2. sz., nyár) 187-224., különösen 187-191.

16 Illyésnél - és általában a népieknél - a kiemelkedéssel járó identitásvesztés létező problémaként jelenik meg. A Puszták népében az elbeszélői ént ennek megfelelően már az „eltávolodó élményközeliség" antropológiai kategóriájába helyezhetjük. (Ezt példázza az elbeszélő „egyre hatalmasodó szellőztetési rögeszméje" - melyet hosszasan értelmez is aztán. Illyés Gyula: Puszták népe. In: Uő: Regények I. Osiris, Bp., 2003,142.)

229