Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Bartha Ákos - Szilágyi Zsolt: Történelmi tapasztalat mint mentális valóság: A történelemoktatás és a történetírás néhány kérdése a személyes emlékezet tükrében
Az identitás szempontjából tehát az „anyagi bázis" volt a meghatározó életében, nem pedig a zsidóságtudatnak egyébként is életveszélyessé váló „hajszálgyökerei" (Illyésnél17 maradva). Vagyis: „Az, hogy mi egyforma körülmények közt éltünk, jobban egyformává tett bennünket, mint az, hogy zsidók voltunk vagy nem voltunk zsidók."18 Sőt, a család az össznemzeti traumához, Trianonhoz is érzékenyen kötődött, ami ugyancsak szoros szál a „keresztény középosztály" és a teljes asszimiláció küszöbére jutott família között. Az interjúban elhangzik az a meglepőnek tűnhető, ám teljesen logikus mondat, miszerint számukra a trianoni döntés családi tragédia volt (nem úgy, mint a később tárgyalt paraszti származású Bodnár vagy Boros esetében), hiszen az újonnan meghúzott határ földrajzilag kettévágta a családot, annak egy részét Csehszlovákiához csatolva. (Ehelyütt akár eszünkbe juthat Konrádék berettyóújfalui vaskereskedése, az ajtófélfára szegeit zsidó imádság [mezüze] melletti Nagy-Magyarország térképpel és a közismert irredenta felirattal [„Nem, nem, soha!"] „Csonka Bihar" fővárosában.19) Az említett burok és az asszimilációba vetett hit egy esős vasárnapon, 1944. március 19-én kezdett végleg foszladozni, mivel alanyunknak (egy beköltöztetett tiszt révén) immáron a náci Németország fizikai közelségével kellett (volna) megbarátkoznia. Hamarosan megkezdődött a gettósítás is, így Fahidinek április 29-én szembesülnie kellett a külvilággal: „A burokból tulajdonképpen akkor ocsúdtam fel, amikor be kellett költöznünk a gettóba." Mindemellett az egész család reménykedett, hitt abban, hogy nem kerülnek jó néhány, (Cseh)Szlovákiában ragadt rokonuk sorsára, akiket már 1942-ben deportáltak. Alanyunk kapcsolódó szófordulata a „bűnös optimizmus". Vagyis: „Nem akartuk tudni. [...] Akinek esze volt, és akinek horizontja volt, az legkésőbb 1938-ban elment. Nemcsak Magyarországról, Európából. Mert nagyon sokat számít az, hogy az ember honnan jön. Meghatározó! Meg milyen messzire tud ellátni? Az én szegény apám Fehérgyarmattól eljutott Debrecenig. Összeszerzett magának egy óriási vagyont - odáig látott." Abszurd módon még az Auschwitzba tartó marhavagonban is bizakodott a család. 17 Illyés esszéje a közösségi összetartó erőről: Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. In: Uő: Hajszálgyökerek. Szépirodalmi, Bp„ 1971, 235-267. 18 Itt jegyezzük meg, hogy egy korábban, nem a projekt kapcsán készített interjúban, az 1938-ban Kecskeméten érettségiző, kereskedő családból származó Krausz (Kádár) István megemlíti, hogy „a közvélemény általában hajlandó egy kalapba venni a zsidókat. No most erről szó nem volt. Jellemző volt mondjuk: nem volt egy élénk kávéházi élet [Kecskeméten], de azért az egy olyan napirenden lévő dolog volt, hogy egy Beretvás Szálló, amelyiknek volt egy kávéháza, hogy oda viszonylag jómódú polgárság tagjai azért úgy, az ebéd után egy feketekávéra betértek, vagy egy pohár sörre - vagy mit tudom én mire. Na most ott nem voltak éles határok, tehát ilyen, hogy zsidó vagy nem zsidó, inkább emberi kapcsolatok kérdése volt, vagy szakmai kapcsolatok kérdése. Mondok egy példát: az ügyvédek azok egy helyen, egy asztalhoz ültek a kávéházban, mert a szakma összehozta őket; vagy ugyanaz volt jellemző az orvosokra. Már egy külön téma volt a zsidó kereskedők kérdése, tudniillik ennek a megfelelő keresztény része szinte alig volt [meg Kecskeméten], Ez jellemző [volt]." Tehát „Kecskeméten volt egy viszonylag erős értelmiségi réteg, amelyik főleg jogászokból és orvosokból állt a zsidók körében. Ez volt az egyik kaszt. Teljesen érthető, hát volt nekik egy kulturális szintjük. Szinte kivétel nélkül önálló ügyvédek és orvosok. Hát abban az időben ezek magánorvosok voltak és ügyvédek. Ezek általában ilyen közép jómódú társaságiok] volt[ak], tehát nem voltak köztük dúsgazdag emberek, de jómódúak voltak. Jól éltek, jól kerestek. Az értelmiségi mivoltuknál fogva alkottak egy kasztot. Mert az ő számukra egy zsidó nagykereskedő, aki vagyonilag esetleg még fölöttük is állt, de intellektuális szintjét illetőleg alattuk volt. És ez megint egy kaszt volt. De ebbe még kicsit mindig benne van a vagyon is, mert ugye ez egy életvitelt jelentett. S az életvitel az meghatározta a kapcsolati kört, mert vagy tudott valaki a színházban páholyba ülni, vagy nem tudott a páholyban ülni. Vagy tudott a Beretvás Szállóba minden délután beülni, meginni egy kávét és eltrécselni egy szivar mellett, vagy nem tudott, nem tudta ezt megtenni. Ez egy ilyen, ilyenforma kasztosodás volt. Lejjebb azután ez így már ez már nem vált szét. Tehát az első kategóriában [középosztályi szinten] ez úgy nem vált szét, viszont nagyon éles határt jelentett, hogy ugye voltak ott ortodox zsidók és nem ortodoxok. Az ortodoxok azok el is különültek, meg el is különítették őket, mert ők egy más életvitelt reprezentáltak, és természetes volt szinte a különválás." 19 Konrád György: Elutazás és hazatérés: önéletrajzi regény. Nórán, Bp., 2001, 20-21. 230
