Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről
A határon való átkelés szimbolikus aktusként értelmeződik. Át kell jutni az akadályon, vagyis a folyó, az út, a szántóföld túlsó oldalára, amely elválasztja a múltat a jövőtől, a reménytelenséget a lehetőségektől, a félelemmel teli légkört a biztonságtól. Az átkelés mind fizikailag, mind lelkileg kimerítő aktus volt. Meg kellett küzdeniük a szabadságért. A zord, hideg téli sötétségben órákon át gyalogoltak, miközben rettegtek attól, hogy határőrökbe, szovjet kiskatonákba ütköznek, akik letartóztatják, lelövik őket. A hosszú, kimerítő menetelés után végre fényt láttak. Mindhárom elbeszélésben a világosság a megmenekülést hozta. Mindhárom interjúalanyomnak sikerült átjutnia Ausztriába. Óriási megkönnyebbülésről számoltak be. Az öröm mellett a mérhetetlen fáradságot követő nyugodt alvást idézték fel az első szabad óráikból. A jövő továbbra is bizonytalan volt, mégis ezekből a napokból csak a jóra emlékeztek; a túloldal, a szabadság földje csupa szép és pozitív emléket hívott elő. Ausztria leegyszerűsített, egyoldalú képekben Magyarország kontrasztjaként jelenik meg. Az emlékek szerint tisztaság, gazdagság, árubőség, segítőkészség várta őket. Egyedi történetek „Akkor én se maradok" Andrea 1933-ban Budapesten, tehetős polgárcsaládban született. Apja jogi egyetemet végzett, tisztviselőként dolgozott, majd főispánná nevezték ki egy vidéki nagyvárosba. A szülők „szigorú, józan módon" nevelték őt és a négy évvel idősebb bátyját. Apja 1945 után is a közigazgatásban dolgozott, de „amikor látta, hogy ennek nem lesz jó vége", a család visszaköltözött a fővárosba. Andrea egyházi gimnáziumba járt. Miután 1948 őszén államosították a zárdát, a család úgy döntött, hasznosabb valami gyakorlatias képzést adó iskolába mennie, ezért az iparrajziskolába iratkozott be, amit aztán két év után otthagyni kényszerült. Dolgoznia kellett, selyemfestő, majd irodagépész és adminisztrátor volt. 1952- ben férjhez ment egy gyerekkori barátjához. Nehéz anyagi körülmények között éltek, 1953- ban kislánya született. Férjét a következő évben behívták katonának; nem tudni, miből élt volna meg, ha nem adódik a lehetőség: egy frissen alakult együttes énekesnője lett. Viszonylagos anyagi biztonságot tudott teremteni magának és gyermekének. A férje időközben leszerelt, s bár a házasságuk megromlott, Andrea nem akart elválni. Nem volt politikus alkat, mondhatjuk, hogy fogalma sem volt róla, mi történik az országban: a mindennapi élet nehézségeit saját és a szűkebb-tágabb rokonság sorsában érzékelte, de politikai összefüggésekben nem gondolkodott, a változásokból mit sem érzékelt. A forradalomból csak az eufóriát érezte, a hirtelen támadt szabadság és az összetartozás öröme jutott el hozzá. Andreát már korábban foglalkoztatta a disszidálás gondolata, és számíthatott külföldön élő rokonai támogatására is. A forradalom leverése után tehát őt is könnyen magával ragadta az általános disszidálási láz, de az utolsó, döntő lökést rajongásig szeretett testvére elmenetele adta meg. Miután már látszott, hogy fű nem fog teremni, és sajnos ezt a forradalmat eltiporták, akkor kezdődtek a menekülthullámok kifele. Azt mi tudtuk, hogy emberek mennek el, és akkor leültünk megbeszélni Péterrel [bátyja-KZs] meg a férjemmel is, hogy most mi legyen, maradjunk vagy menjünk. A férjem állandóan valami kifogást talált. [...] És én mondtam, hogy én nem akarom, hogy a gyerekem ugyanilyen légkörbe szoruljon, mint amiben itt mi évek óta sínylődünk, és el szeretnék menni, hogy őneki meglegyen a lehetősége egy szabadabb világban életet teremteni magának. [...] A bátyám azt mondta, hogy ő nem megy. Nem megy sehova, mert neki biztos 145
