Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

honvágya lesz. És akkor én is egy kicsit megnyugodtam, hogy akkor talán én se megyek. Szóval így vacilláltunk, és tulajdonképpen nem is mentem el egész november végéig. Ami előhozta, hogy mégis elmentem, az az volt, hogy ugye, november 23-án van a születésnapom, és tudtam azt, hogy akkor a bátyám elfog jönni, és azt fogja mondani, hogy „Isten éltessen". És nem jött [...], és ez nekem nagyon gyanús volt. Tudtam, hogy tűzön-vízen átjönne. És akkor másnap nekiveselkedtem, hogy elmegyek őhozzá. [...] Odaértem a Baross térre, és láttam a szétlőtt lakást, és akkor felrohantam, mint egy őrült. Azt hiszem, a második emeleten laktak, és az a lakás épségben volt. Kijött az öregasszony, aki a házvezetőnőjük volt még régről. Persze ő ismert engem, és azt mondja, „nekiindult Nyugatnak, nem tudom, hogy hol van, de az biztos, hogy elment". Mondom, „ez érdekes, hát ezt megbeszéltük, és annyira azt mondta, hogy nem". Jó, hát igen. De elment Csobánkára, hogy a szüleinket meglátogassa, és hazafele jövet egy cirkáló orosz teherautó elkapta, amin már ültek mások is, foglyok, biztos, kényszermunkára gyűjtögették őket. És akkor azt mondta magában, hogy köszöni szépen, neki elég volt a kényszermunkából, ő ezt még egyszer nem csinálja végig. És az éj leple alatt sikerült neki leugrani a teherautóról anélkül, hogy észrevették volna. Meglapult az árokban, aztán szépen hazagyalogolt, és azt mondta, hogy itt tovább egy percig sem marad.

Szóval ő elment, és akkor én azt mondtam, hogy te jó Isten, akkor én se maradok. Nem volt ez tudatos azelőtt, de ekkor úgy éreztem, hogy akkor én se akarok maradni. Hazamentem, és mondtam a férjemnek, hogy én eldöntöttem, hogy tessék, most menjünk. És - hát mondtam már — állandóan kifogásokat talált. Én azon töprengtem, hogy mit tegyek, én egyedül nem merek a gyerekkel nekiindulni, meg hát nemcsak az én gyerekem, közös felelősség, és nem merem megreszkírozni. Pont három és fél éves volt, tehát nem elég nagy ahhoz, hogy kilométereket csász- káljon, vagy hogy megértse azt, hogy most kell csöndben lenni, meg akkor beszélhet csak, ha én mondom stb. Arra meg túl nagy, hogy én cipeljem. Mit tudom én, hogy milyen körülmények között leszek, vagy, hogy hol fogok kikötni. És mi van, hogyha lelövik, vagy engem lelőnek ott a határon. Hát nem, szóval ezt nem mertem. Megbeszéltük a férjemmel, és akkor azt mondta, hogy ő elviszi a gyereket vidékre a nagyszülőkhöz, mert ott biztonságban van, aztán visszajön, és akkor esetleg elmehetünk, mert akkor már ő is másképp érzi, ha a gyerek nélkül lesz. De nem tudja, hogy mikor ér vissza, mert hát a közlekedés kiszámíthatatlan volt. És hogyha nem ér vissza három napon belül, akkor felhatalmaz engem, hogy én induljak el. És később - majd csak konszolidálódik a helyzet - normális, legális úton kivisszük külföldre a kislányt. Én ettől megkönnyebbültem, attól kezdve nem féltem nekivágni az útnak. Addig viszont nagyon szorongtam a kislány miatt.

És a szomszéd, Júliának hívták, közölte, hogy ő is menni akar. „Hát - mondom jó, akkor menjünk együtt! Gyere velem!" Kivártuk a három napot, és a férjem nem jött, és akkor még egy napot vártunk, és még mindig nem jött. Akkor azt mondtuk, hogy induljunk el, mert november vége volt már, és azt nagyon jól tudtuk, hogy egyre nehezebb lesz átmenni a határon. Nem a hideg miatt, hanem akkor már kezdett szigorodni az ellenőrzés, sokat igazoltattak. [...] Az embercsempészek se voltak már olyan nagyon lelkesek, és egy csomó le is bukott már.

Nagyon fontos dolog volt, hogy mielőtt elindultam, napokig mást se csináltam, mint a várost jártam. És mintha fényképezőgépem lett volna. Tehát az agyamban megvannak azok a képek, amiket láttam és tapasztaltam. Ezt a napokig tartó mászkálást tulajdonképpen tudatosan honvágy ellen követtem el. Borzalmas volt a városkép. Tudatosan mentem olyan helyekre, ahol hullák voltak, meg áfáról lógtak ávós hullák, szemükben volt elnyomva a cigarettavég. Vagy rá volt írva a mellére, hogy áruló, egy papírcetlin. Azt mondtam, hogy ezt a sok szörnyűséget nem akarom elfelejteni. És voltam például a Köztársaság téren. [...] És ott én láttam elszenesedett hullákat! Még most is látom az egyik hullának a kezét például, a lelki szemeim előtt: fehér, puhány kéz volt. Aztán láttam egy csomó fiatal embert rögtönzött ravatalon, úgy az utcán, kis mécsesekkel és virágokkal körülvéve, harcosok lehettek. Ott siratták őket. Meg a szétlőtt házak. Ilyen módon

146