Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)
majd a csillagos házakat is központosították, s ezeket vitték el. Sárga csillagos házba én is elköltöztem Kósáékkal, a Petrezselyem utca 2.-be. Onnan sárga csillaggal átjelentkeztem a Csalogány utcába, Pikier J. Gyuláékhoz, akik öreg emberek voltak, és teljesen egyedül maradtak. (Itt töltötte a júliustól októberig terjedő időszakot.) Tőlük kezdtem el a bujkálást október 13-án. Volt egy vöröskeresztes cédulám, hogy kecskeméti menekült vagyok, ezt Szegi Pál feleségétől (Markos Erzsébet) kaptam utcai bolyongásaim közepette. Ezzel elvonultam a Trombitás utcába, és ott laktam egy ideig az ezredes néninél. Amikor ott kellett hagynom a Trombitás utcát, Török Erzsiéknél vetődtem partra a Bürök utcában, ott volt egy kis cselédszoba, ahol azt hiszem, kilencen aludtunk a földön keringek módjára. Az ezredesnéről a felszabadulás után kiderült, hogy ő is zsidó. Közben valaki kiderítette, hogy a Svábhegyen van egy üres ház. Feri bátyámmal és az egyik kolozsvári lánnyal felköltöztünk oda, Erzsébet- nap után. Karácsony napján, 24-én amolyan senki földje volt, hallottuk, hogy a németek egészen rövid időre a ház utcai frontján tüzelőállást csináltak, de hamar elpucoltak. Aztán jött a teljes csönd. Átfutott a kerten egy vörös róka és öt percre rá jött az első szovjet katona is. Két nap múlva átmentünk a szomszédos nagy házba, a Bellatini-Braun villába, ahol rajtunk kívül a házmester, egy Nagy nevű házaspár, aki a Népszabadságnál dolgozott később, és Kazal Lászlóék voltak. Elkezdtünk a szovjet konyhán főzni, ezáltal megvolt a saját ellátásunk is. Ahol most a Béla király útja van, rengeteg halott volt, onnan hordtuk a vizet a konyhára, s valahányszor összegyűlt tíz-húsz ember a kutaknál, hogy merítsen a vödrébe, megjelent egy német stuka és géppuskázott. Megúsztuk. A hullákat el kellett temetni. Valamelyik orosztól kaptam egy fényképezőgépet, hogy te azt mondtad, fényképész vagy, csináld. Ott is fényképeztem, őket is le kellett fényképeznem, aztán éjjel pirosra festett üvegű petróleumlámpánál előhívtuk. És egyik reggel kinyílt az ajtó, ott állt egy amerikai katona, ez volt Jancsi bátyám. Átmentünk Pestre, azonnal beléptem az akkor alakult MAFIRT-ba, amit Kovács István és a zeneszerző Gyöngy Pál vezettek. Azt hiszem 1945 elején minden ember, aki életben maradt, rögtön kapott egy megbízatást, mert annyi tennivaló volt. A mostani Népszabadság épületében kaptunk - ketten voltunk - egy íróasztalnyi szobát. Nem volt meg egyik fényképezőgépem sem, valami ócska géppel dolgoztam. Az első feladat az volt, hogy az elvtársak részére igazolvány- képeket kellett készítenem. Elő tudtam kaparni a Rolleiflexemet, ami azért maradt meg, mert akinél volt, levitte magával a pincébe, a pince kapott egy repeszdarabot, összesen egy ember halt meg, a Juci, aki rajta feküdt a gépemen. Amikor kitakarították a pincét, előkerült a gép. A Leicám örökre eltűnt, a Linhofot úgy kaptam vissza, hogy akkor már megalakult a fotóosztály a MAFIRT-nál, s nem voltak gépeink. Rudas Miklós elment a Szeneshez, aki kinyitott akkorra a Tanács körúton, s diadalmasan jött vissza egy Linhoffal, amire ránézek és mondom, hogy ez az én gépem. Unokabátyám úgy alakíttatta át egy weitvinklihez használható megoldásúra, hogy az teljesen félreismerhetetlen volt. Fusi munka, ilyen több a világon nem lehetett. A MAFIRT megvette Szenestől, én bepereltem a Szenest, így saját tulajdonomba került. Egyedül lévén Pesten, Jancsi Szombathelyen, Feri Kolozsvárott, aki ügyvédet ismertem addig, az vagy deportálva, vagy máshol... így jutott eszembe dr. Vajda Ernő, aki visszaperelte a Linhofot." Ennek révén ismerkedtek meg későbbi férjével, Vajda Ernő ügyvéddel, botanikussal és fotográfussal, akiről már esett szó korábban. „1945 után egy helyes, csillogó szemű, kicsit bicegő lány jött hozzám, akiről kiderült, hogy Auschwitzból került haza, ahol ottmaradt az anyja, neki lefagytak a lábujjai, de fotós szeretne lenni. Azonnal felvettem. 1949-ben kivándorolt Izraelbe, s amikor pár éve itthon volt, közölte velem, hogy életének legboldogabb néhány évét nálam töltötte. Meghívott Izraelbe magukhoz, és én boldogan mentem. Iczkovics Erzsinek hívják, s egyike a legtisztább embereknek, akikkel valaha is találkoztam. Hogy milyen pokolból jött vissza, azt igazán csak akkor ismertem meg, amikor náluk voltam Izraelben. Abbahagyta a fényképezést, kibucban nincs fotós, mindig azt a munkát kell csinálni, amire épp szükség van." Kicsit előrefutottunk. Megmenekült. Fotóriporterként kezdte újra, aminek majd még egy teljes stáció jut. A Veres Pálné utcai műtermét, mely több belövést kapott, nem tudta használni, de a labornak használt kis kamrát igen. S itt is felkeresték néhányan, például 118
