Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

lett volna Bartók és felesége között tisztességben, emberségben, segítőkészségben, humanitásban, nem tudom már a szavakat tovább fokozni. Mindenkinek két kézzel adott, bárki kért tőle, annak segített. Testvére, Pásztory Jenő az utcán lett rosszul, napokig kerestük, végül megtaláltuk a Péterfy Sándor utcai Kórházban. Az agyvérzésből nem tért már többet magához. Én vittem meg a halálhírét Dittának, aki úgy ordított föl, ahogy az indiánok vagy más természeti népek fogadják a gyászhírt, borzalmas volt. Könnyek vagy bármi, nem tudott volna ennyire megindítani. Dittával, főleg az utolsó években, annyira összebarátkoztam, hogy már mesélt is, a gyermekkoráról, a fiatalságáról, arról, hogyan került össze Bartókkal, Bartók hogyan tanította. Egy teljesen félreismert ember Ditta, úgy is mint ember, úgy is mint művész, nem tudom, kifogja az ő szerepét egyszer tisztázni, mert a fia biztos nem."

„Márai születésnapja sokkal fontosabb, mint a régi reflexű híradószerkesztők. Egy »eset« miatt számomra duplán fontos. Akkor történt, amikor Furkó Zoltán meglátogatta Amerikában, és könyvet írt róla. A könyvben szerepelt egy portré: 1933-ban készítette Reismann Marian. Sokat nézegettem. Annyira, hogy egy idő után magától kinyílt a könyv a 65. oldalon. Volt azon az arcon valami, amiről úgy éreztem, nekem szól, de nem tudtam megfejteni. A szerencse segített: nagybátyám nekem ajándékozta a Kassai polgárok ősrégi példányát. Abban találtam meg a választ. János mester mondja a darab elején fiának: »Mindig nyugatnak menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél«. Már tisztában voltam vele, mit jelentenek a helyes irányok. A török-bolgár határ innenső oldalán hozták tudomásomra, hogy nyugatnak nem indulhat az ember kelet felé. Főleg útlevél nélkül. Nem akartam még egyszer ilyet elkövetni, s tudtam, Márai képes lesz visszatartani. Féner Tamás a kollégám volt, tőle kérdeztem, hol lehet a kép eredetije. Másolatot szeretnék róla. Másolatot? Ha módod van eredetire, sose foglalkozz kópiákkal! Hívd fel Mariant, itt a telefonszáma. Jobban bíztam az írott szó erejében, levelet küldtem inkább. Másnap telefon, benne alt hang: Reismann Marian. Olvastam a levelét, érzem, hogy fontos magának a kép. Megkeresem a filmet, nagyítom és küldöm. Egy hét múlva hozta a posta Márai Sándor leghitelesebb portréját. (Sajnos ma egy másik lakás falán lóg, ha ott lóg egyáltalán - nagyok az ember veszteségei, míg meg nem állapodik valahol...)." Ezeket Végh Alpár Sándor írta tizenhárom évvel Marian halála után.

Saját kedvtelésére is fényképezett. így keletkeztek a kolozsvári cigányokat megmutató képei, a kalotaszegi népviseletes portréi, a kubikusok, csatornaépítők fotói, valamint bugaci sorozata. Ezekből az 1944 előtt készült képekből szintén csak mutatóba maradt meg néhány példány, miként a megalakulásától kezdve fotózott Balett Intézet szinte minden évfolyamának fényképe. Ezt a munkáját később átvitte a MAFIRT-hoz és utána is folytatta. Nádas című képe valamelyik kiállításon szerepelt, s azért maradhatott meg, mert később kapta csak vissza, így megmenekülhetett az általános pusztulástól.

„Itt dolgoztam a németek bejöveteléig, aztán sárga csillagos házba kellett költöznöm. Volt ott egy nő, Salamonnénák hívták, aki az elsők közt lépett be a pártba, de abban az időben megveszekedett nyilas volt. Egyszer megszólított a lépcsőházban: »Hogy mer maga, büdös zsidó, ide visszajárni sárga csillaggal? Attól kezdve nem mentem oda többé egy darabig.«" Először egy kijelölt csillagos házba kellett költöznie, aztán bujkált. Ennek részletei is pontosan megmaradtak, de helyette jöjjön egy rövid idézet, s utána lehet rajta hosszabban gondolkodni. „1944 áprilisában fölmentem a Zsidótanácshoz, ahol volt egy gyerekkori ismerősöm, szóval együtt zsúroztunk, nem volt közelebbi kapcsolatunk. Hogyan tudom megmenteni szombathelyi családomat, kérdeztem tőle. És akkor ő elmesélte az auschwitzi gázkamrákat. Én lejöttem onnan, és azon gondolkoztam, hogy ennek el kellene mennie egy pszichiáterhez, vagy a Lipótmezőn lenne a helye. És ha én nem hittem el 44 áprilisában Auschwitzot, akkor miért kívánom X-től, Y-tól és Z-től, aki nem zsidó, hogy elhiggye?" Pedig a hatóságok mindent elkövettek, hogy ráébredjen élete hiábavalóságára, tünékeny voltára. „Ki volt plakátozva a rendelkezés, hogy holnaptól mindenki, aki nem tud bizonyítani három vagy négy árja nagyszülőt, sárga csillagot kell hordjon, ellenkező esetben internálják. Előbb a sárga csillag volt, ezután jelölték ki a csillagos házakat, akkor kellett elköltözni,

117