Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban

történet azt igyekszik érzékeltetni, hogy a visszatérés a magyarországi világba a másik világból nem volt zökkenőmentes, nem történhetett meg átmenet nélkül. Ennek egyik oka a külső testi jegyek voltak, melyek magukon hordozták a láger nyomait, és így például az életkort tették valótlanná. „Budapesten - mikor - ott kiszálltunk. — Ott is kötelet húztak, hogy mi a középen tudjunk menni. Oldalt állt az idegen nép, és mutattak fényképeket, hogy nem-e ismerjük őket. Akkor hallom, hogy: »Te jó ég! Honnan jön ez a sok öreg néni! Ez a sok idős néni!« — 25 évesek, én 25 voltam. Lehet, hogy volt köztünk olyan, hogy 27, de 30-nál följebb nem nagyobb volt."204 A kötél, amely elkülönítette a hazatérő foglyokat a hétköznapi emberektől, szintén akadályozta a visszatérést az otthoni világba. Ez az elkülönítés fenntartotta azt a státus­különbséget, amely az elhurcoláskor alakult ki a mozgósítottak és a többi ember között. Szintén ezt a különbséget idézi az az emlék is, amely a pécsi vonatra szállással kapcso­latban kerül elbeszélésre, és Anna néni számára különösen ijesztően hat. Ennek oka az, hogy az ugyan már szabadságukat visszanyert emberek mégis, még mindig állatokként viselkednek. Vagyis még nem képesek a szabadságukkal együtt a korábbi méltóságukat is visszaszerezni. „- És akkor! — Mikor ott fölszántunk. Akkor teljesen szabadok voltunk. A papír megvolt, a minden. Volt, akinek hátizsákja volt, nekem bőröndöm volt. És ott - valami olyan vakság tört ki belőlünk. Löktünk, csak föl, föl! Senkivel nem törődtünk! Csak a föl a vagonba! - Akkor azt hallom, hogy azt mondják ott: »Miféle népség ez?« - Mi akkor úgy, ezt a szabad­ságot éreztük. Most szabadon, most szabadon mink ottan. Nem tudom. Nem tudom, hogy mit gondoltunk. De egyik olyan volt, mint a mások."205 A további vonatát elbeszélését csak egy kis mellékelbeszélés színesíti: Anna néni egy laki emberre emlékszik, aki út közben mindig a kalauzt leste, mert nem volt jegye. Ennek az emléknek a felelevenítése a narratívában a státuskiegyenlítődést hivatott kissé érzékel­tetni, hiszen a hazatérő elhurcoltaknak volt jegyük, nem kellett ügyeskedniük, becsületes módon utazhattak. A térbeli közeledéssel együtt a narratíva is egyre emocionálisabbá válik. Az elbeszélő a faluhoz és családjához való közeledést mint egyre közelebbi látványt írja le, melynek végpontját fia érintése jelenti. „De mikor itt, meg mikor már közeledtünk errefelé, itt már más volt minden határ! Minden! — És mikor itt fönt Erdősmecskén kiszálltunk és följöttünk azon az erdőn! Hát, hányszor utaztunk arra! Kiértünk az erdőből. Szépen sorba mindenkinek a maga földje úgy volt. — És akkor láttuk a templomtornyot! Itt fönn a falu végén. Magasan van. És ott fönn laktak az anyósomék. — És - hát Jánosunk ott volt az anyósoméknál. És a sógorom lányának - az is ott volt. És akkor jött a papátok I:az én nagyapám, az ő öccse:/ is, az is ott. - Jaj! És mikor látom a Jánost! Hát, én nem gondoltam arra, hogy énnekem nincs erőm! Odamentem, átkaroltam!"206 A hazatérés narratívája ezzel a képpel zárul, ám az elbeszélő még mindig nem válhat integráns részévé annak a világnak, amelybe visszatér. Fia a számára idegen és nagyon megváltozott külsejű asszonyt ekkor még elutasítja. Az anyai státus visszaszerzése, a teljes integráció csak egy hosszabb folyamat eredményeként jöhet létre. 204 Interjúj 205 Interjúj 206 Interjúj 89

Next

/
Oldalképek
Tartalom