Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban

családtagoknak adják tovább azokat. Az elnémulás azonban nemcsak a hatalmi-politikai tiltás és fenyegetés következménye volt, hanem az átélt traumák feldolgozatlanságá- ból is következett. Egyes szerzők amellett érvelnek, hogy a (traumatikus) tapasztalatok eleve elbeszélhetetlenek, és mindenképpen diszkontinuitást szenvednek el az emlékezés során28. Ez azonban csak az elbeszélés és kommunikáció mikéntjének problematikája. A traumatikus élmény elbeszélhetetlensége azonban létrejöhet a trauma súlyos lelki következményeiből, a meghallgatást megtagadó közösség vagy a hatalmi-politikai diskurzus tiltásából is egyaránt, és ez a „csend diskurzusához"29 vezet, melynek következtében a túlélő a passzív felejtésbe zárja emlékeit, az aktív emlékezés (elbeszélés) gyógyító hatású folyamata helyett.30 A traumatikus élmény elbeszélése Ilka Quindeau szerint eleve a nyelv határait feszegeti. „Deutlich werden hier die Grenzen der Erzählung; das Trauma widerstrebt einer Aneignung durch das Subjekt und bleibt das Andere, Nicht-Identifizierbare, das nicht narrativ eingeholt werden kann."31 Juliet Mitchell brit pszichoanalitikus szintén a nyelvben véli tetten érni a trauma következményeit: „Úgy vélem, a trauma szenvedő alanya saját nyelvi szintjén húzódik vissza a valóság elől. Ám valami azután új energiával tölti fel a nyelvet, és így két nyelvi szint alakul ki. Amelyiket beszéli a beteg, az a mímelt konszenzusnak a nyelve (...)".32 Heller Ágnes filozófus pedig a szégyen pszichológiai-filozófiai fogalmával összefüggésben magyarázza a traumák el nem beszélését: „A szégyentől való rettegés olyan erős lehet, hogy a trauma elszenvedője örökre képtelenné válik az elbeszélésre" - írja „Trauma" című filozófiai esszékötetében.33 Azok a túlélők, akiket elhurcoltak családjuktól, megfosztottak alapvető emberi mivoltuktól és jogaiktól, akik fizikai és lelki megterheléseket szenvedtek, visszatérve nem fordulhattak sem pszichológiai segítségért, sem saját környezetükben nem találhattak traumájukat megértő hallgatóságra. így a malenkij robot iránti, rendszerváltás után megindult érdeklődés közepette sem kell csodálkoznunk azon, hogy a személyes emlékekkel rendelkező túlélők közül sokan megtagadták, vagy a mai napig megtagadják traumájuk elbeszélését, illetve amennyiben hajlandóak beszélni, elbeszélésük csupán töredékesen valósulhat meg: fedőemlékek felidézésével, veszteségés túléléstörténetek narratívumainak keretébe ágyazva.34 Ezek a kérdések pedig azért is kiemelkedőek a kutató számára, mivel a levéltári adatok hiányossága következtében fokozottan rászorul a túlélők történeteire, az oral history jellegű interjúk esetleges alanyaira.

Interjúalanyom, Anna néni is reflektált arra, hogy személyes tapasztalatairól nem volt szabad beszélnie, de - amint a szövegrészletből is kiderül - ezt a tilalmat nem közvetlenül a hatalomtól származtatta, hanem személyes tapasztalatainak tanulságaként vonta le önmaga számára.

28 Koselleck, 1999.

29 Erős, 2001.

30 Ricoeur, 1999.

31 Quindeau, 1995: 60.

32 Mitchell, 1999: 101.

33 Heller, 2006: 25.

34 „E történetekben gyakran jelennek meg olyan - könnyebben elmesélhető, anekdotikus, olykor dermesztőén tragikus és sorsszerű, néha pedig inkább poénos, sőt humorosnak mondható - részletek, amelyek »fedőemlékként« is értelmezhetők, mivel funkciójuk az, hogy elfedjék a valóságos történések emlékeit. Ezek a történetek gyakran csak fragmentumok, sztoriszilánkok, de töredék mivoltukban is legendásodnak." (Erős, 2001: 154.)

54