Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
Kérdező: Korábban nem volt szabad beszélni? Mondták azt? Anna néni: Nem. Erre is tudok most valamit mindjárt mondani! (...) Mikor hazafelé utaztunk. Máramarosszigeten. Ott megállt a vonat, mer ott másik vonatba kellett átszállni. - És akkor jött egy férfi, és beköszönt. „Jó napot kívánok!" „Jó napot kívánok!" „Hát, maguk asszonyok? Maguk honnan jönnek?" - Nem mertünk beszélni. Nem mertünk. És egy. - Hát, én nem tudom! Én szerintem egy buta nő lehetett! „Hogy mink honnan jöttünk? Egy olyan helyről. - Egy olyan helyről jöttünk, hogy" - olyan népség, meg ilyen népség, meg ilyen. Mindennek elmondta őket. Es képzeld el, mit mondott az az ember! „Akkor maguk még nem ismerik eléggé a szovjeteket." Ez egy jó izé volt -feladat. - Csak nekünk ők nem mondtak semmit. Na, nekünk. - Hogyan mondjam? Mikor a magyarok minket átvettek, azoknak kellett volna inkább minket fölvilágosítani, hogy milyen helyzet. Mer mi nem tudtunk, hova megyünk haza, hogy mi van. Semmit nem tudtunk. És ez a nő elszólta magát, és ez az ember, hogy ezt válaszolta, az nekünk elég volt. Akkor utána, hogy: Ezt jegyezzük meg! Ilyesmiről nem szabad beszélni. Ilyen dologról. Még ha nem is dicsérjük, - annyira.35 Amint majd az interjú elemzése során látni fogjuk, Anna néni kivételes esetnek számít a túlélők között abban a tekintetben, hogy igyekezett lehetőségei szerint minél inkább verbálisán, elbeszélésekbe ültetve feldolgozni az átélt traumát. Ebben segítették családtagjai, akik fokozott érdeklődéssel és empátiával fordultak az asszony elbeszélései felé. Anna néni írásban is rögzítette életének e traumatikus emlékeit, és ez az írásbeli feldolgozás lehetővé tette számára, hogy a későbbiekben a megalkotott narratív szálak mentén legyen képes beszélni elhurcolásáról és a munkatáborban töltött időszakról. Anna néni tudatosan törekedett arra is, hogy emlékeit továbbadhassa - írásain, elbeszélésein keresztül - a történelmi esemény szemtanújának szerepét elfogadva és felvállalva. így könyvén és a vele folytatott nyilvános beszélgetéseken keresztül (például a helyi, geresdlaki iskolában) is közvetítette/közvetíti emlékeit. Ahogy a fejezet mottójául választott idézetben is kifejti: a történelem részeként érzékeli emlékeit, vagyis személyes tevékenységével szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy a kollektív emlékmunka abba a stádiumba érjen, amikor az események már a történelmi kánon részévé válnak. Különösen törekszik erre azért is, mert túl sokáig kellett hallgatnia emlékeiről, és így idős korában tudatosan meg kívánja ragadni a lehetőségeket arra, hogy továbbadja azokat. „Én mikor még kinn voltunk Oroszországba. Sokszor úgy mindenféle jut az embernek eszébe. Mondom: »Tudjátok mit? Figyeljétek, ha még egyszer szerencsésen hazakerülünk — mer hát azt mindig hozzá kellett adni —, ebből még történelmi téma lesz. Mer ez — ilyesmi még nem volt!« Azt mondták rá: »A! Te csak fundírozol!« »Dehogyis - mondom. - Csak várjátok ki az időt!« És mennyi ideig kellett várni? Egy hatvan évet?"36 4. „Elkezdhetem a gyerekkoromtól"37 Az elbeszélt élettörténet A továbbiakban Anna néni életúttörténetét vesszük elemzés alá, különös tekintettel elhurcoltatásának elbeszélésére. Voltaképpen ez a történet teszi ki szinte az első elbeszélés teljes egészét, melyet azzal magyarázhatunk, hogy az interjúalany jövetelem célját ismerve különösen erre az időszakra koncentrált. így a szenvedéstörténet részletes elbeszélése 35 Interjúj 36 Interjúj 37 Interjúj 55
