Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Babucs Zoltán: A második világháború emlékezete

a parancskihirdetés. Utána oszolj volt, majd megtörtént a laktanya és körlet, a ruházat és a fegyverzet rendbetétele. "lb

A különböző enyhébb vagy durvább kitolások - még a legmozgalmasabb háborús évek alatt is - az újoncidőszak legemlékezetesebb eseményei közé tartoztak. Dr. Pajor János tartalékos hadnagy az alábbit őrizte meg emlékezetében: „A Sóstó is egy kedvelt gyakorlóhely volt. Ott vert bennünket az eső, Rozs János szakaszvezető úr ekkor kiadta a parancsot: irány a Prohászka templom tornyán a kereszt! Mire egy jó nagy tócsa közepébe értünk: fogadás jobbról! És csattogtunk szanaszét a sárban. De a kitolás nem itt kezdődött. Beértünk a kisgya- logságiba, leszereltünk. Újabb parancs: öt perc múlva sorakozó, díszben! A végig sáros, vizes és holtfáradt társaságnak ezalatt kellett csodát művelnie, de megtettük. "16 17

„Vagy ő, vagy én"

A háború örök velejárója a közelharc és az emberhalál. Erre mindenki másképp emlékezett vissza. Ha az amerikai hadsereg vietnami fiaskója előttünk van, jól tudhatjuk, hogy az a generáció, amely részt vett a hátország által elitéit küzdelemben, hazatérve nem találta a helyét. Sokan kábítószerfüggőkké váltak vagy öngyilkosságot követtek el. Oliver Stone filmjei is ezen példákat mutatják be. A „vietnami szindróma" megmutatta, minél tanultabb a katona, annál nehezebben tudja a háborúban törvényesített gyilkosságot feldolgozni önmagában. A második világháború kapcsán ez nálunk is megfigyelhető. Akár hivatásos, akár tartalékos tiszt volt a visszaemlékező, az emberhalált és annak traumáját a mai napig magában hordozza, s ezen esetben is jól megfigyelhető, minél iskolázatlanabb a katona, annál egyszerűbben tudta magában feldolgozni ezt az élményt.

Természetesen az sem elhanyagolható körülmény, hogyan történt a tusa. Az ember-ember elleni harc másként hagyott nyomot az egykori résztvevőben, mint az, amikor nagyobb távolságból, sorozatlövő vagy tüzérségi eszközzel semmisítették meg az ellenséget. Kezdetben interjúalanyaimnak feltettem a kérdést: öltek-e embert? Ilyenkor nemmel válaszoltak, de későbbi beszélgetéseink során előbb-utóbb előkerült egy-egy ilyen élményük.

Erre hoznám a következő példákat:

Szabó Zoltán próbaszolgálatos zászlós, a 7/1. puskásszázad IV. szakaszának parancsnoka a következőkben idézte fel az Uriv melletti, 1942. szeptember 9-én lezajlott támadás mozzanatait, melynek során egyik tiszttársa elesett: „Mi is lementünk minden baj nélkül a völgyig, ott voltak az épületek, akkor Szabó Laci (tartalékos zászlós, I. szakaszparancsnok) hirtelen kezdett engem jobbról megelőzni, elébem vágott, majd azt mondta, parancsot kapott, hogy a 3-as erdőig el kell jutni. Jó, akkor gyerünk! O ment előttem, akkor bukkantunk rá az oroszokra, akik megadták magukat. Akik nem, azt lelőtték. És tiszta volt minden. Menjünk előre! (...) Az I. szakasznak nagy volt a vesztesége, akkor rendelték előre a II., a III. szakaszt, a IV. szakaszt az én vezetésemmel. (...) Elindultunk, mentünk kb. 500 métert előre, akkor már összekeveredve a két szakasz. (...) Hirtelen olyan tüzet kaptunk, hogy le köllött vágódni. Azután mozdulni se lehetett! Aki kidugta az orrát, már lőtték. (...) Tizenegy óra felé még mindig ott voltunk mozdulatlanul, akkor Szabó Laci megunta, föltérdelt távcsővel, abban a

16 Magnetofonszalagra vett beszélgetés Szádvári János m. kir. hivatásos főhadnaggyal (Jászberény, 1996. január 17., 24., 31., március 6. és április 25.).

17 Magnetofonszalagra vett beszélgetés dr. Pajor János m. kir. tartalékos hadnaggyal (Velence, 2008. november 24.).

46