Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem

így a nyilvános történelem és a „memóriaipar" térhódításával párhuzamosan6 az oral history a múlt elbeszélésének olyan legitim módszerévé vált, amely egyre szélesebb körben bizonygatja küzdelmének igazát. Még cikkor is, ha két interjú között az oral historisták felettébb ritkán gondolkoznak el azon, mi is maga az oral history.7 Csakhogy miért küzd az oral history mint mozgalom vagy módszer, amelynek sem egységes módszertana, sem egységes céljai nincsenek?8 A kérdés megválaszolásához közelebb vihet annak számbavétele, hogy kiket szólaltatnak meg (és milyen célból) az oral history alkalmazói? Másként fogalmazva: kikkel és miről interjúznak?

Kikkel interjúznak?

Egy az oral history történetét (néha oral historyval) feldolgozó kötet egyik szerzője olyan mozgalomként ábrázolja az oral historyt, amely annyiféle, ahány országban gyökeredzik.9 A hatvanas évek új baloldali mozgalmainak hatására tömegesen intézményesülő oral history művelői előszeretettel ábrázolják úgy a mozgalom kezdeteit, mint amely a nagybetűs történelemből kimaradók, a társadalom alávetettjeinek történetén keresztül tört be a történetírásba. Portelli ezt így fogalmazta meg: „A Szövetségi író Projekt (Federal Writers' Project) óta, amelynek nyomán az 1930-as években egykori rabszolgákkal készítettek interjúkat, az oral history arról szólt, hogy a történelem több, mint elnökök és tábornokok története, és a kultúra több, mint az irodalmi kánon."10

Bár a történelmet alulnézetből ábrázoló történeti iskolák - különösen a hatvanashetvenes években - számos országban sokat tettek az oral history népszerűsítéséért, az oral history intézményesülése nem minden országban köthető a mindennapok vagy a társadalom alávetettjeinek történetéhez. Ennek igazolására legjobb példa az oral history legrégebbi intézménye, a Columbia Egyetemen 1948-ban alapított Oral History Research Office (OHRO).11 Az intézmény alapítója, Allan Nevins elsősorban olyan interjúprojekteket szervezett, amelyek lehetővé tehették az akkor még kicsiny intézmény finanszírozását.12 így az első oral history-intézményhez kapcsolódó - még vashuzalra rögzített és azon nyomban átírt - interjúk olajmágnások (pl. Rockefellerek) és a Ford cég környezetében élt emberekkel készültek, hogy az e vállalatok vonzáskörében működő alapítványok

6 Erről bővebben: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Bp., 2010. 81-82.

7 Frisch, Michael: Oral history and Hard Times. Oral History Review 1979/7. 70-79. 74.

8 A mozgalmi jelleg kritikai megközelítését alkalmazó és az oral history módszertanának hiányaira elsők között rámutató Ronald J. Grele, a Columbia Egyetem Oral History Research Office igazgatója. Grele, Ronald J.: Movement without aim. Methodological and theoretical problems in oral history. = UŐ: Envelopes of Sound: The Art of Oral History. Chicago, 1985.126-154. (első megjelenés 1975-ben)

9 Sharpless, Rebecca: The History of Oral History. = History of Oral History: Foundations and Methodology. Szerk. Thomas L. Charlton, Lois E. Myers, Rebecca Sharpless. Lanham, 2007. 9-32. 9.

10 Portelli i. m. 1990. viii.

11 A második világháborút megelőző interjúzási technikákat és azok beépülését a hagyományos történetírásba az oral history intézményesülésének hiánya miatt nem vizsgálom. Ezt igen részletesen megteszi: Thompson, Paul: The Voice of the Past. Oral History. Oxford, 2000. 25-64. Részben ennek összefoglalását adja: Vértesi Lázár: Oral history. A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. Aetas 2004/1.158-173.

12 A finanszírozási nehézségekről és ennek nyomán az interjúszemélyek kiválasztásáról: Starr, Louis M: Oral History in den USA. Probleme und Perspektiven. = Lebenserfahrung und kollektives Gedächtnis. Die Praxis der „Oral History". Szerk.: Niethammer, Lutz. Frankfurt, 1985. 37-74. 40-44.

23