Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem
Horváth Sándor Muszáj interjúzni? Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem Elbeszélhető-e a múlt - szóban? S ki beszélhet egyáltalán a múltról? A Butler Könyvtár (Columbia Egyetem, New York) épületének belsejében található a közkeletű nevén csak Stacksként emlegetett, belül 12 szintes és háromliftes, nyílt könyvraktár, amely mesebeli kis gömböcként nyeli el a világ könyvtermésének javát, és a városi legendák szerint néha a könyveket böngésző egyetemistákat is. E borgesi labirintus fölött található - az épület építészeti sajátosságai miatt (kívülről reprezentatív, magas emeletek, belül funkcionális terek) - a külső szintek közül a nyolcadikon a világ legrégebbi és leghatalmasabb oral history-gyűjteménye (Oral History Research Office). A gyűjtemény termei az épület keleti szárnyában, kívülről Homérosz és Hérodotosz nevének feliratai fölött kezdődnek, talán nem csupán véletlenül. A két név a szóbeli elbeszélések gyűjtésének irodalmi és történeti hagyományát is jelképezi, de felfoghatjuk a szóbeli hagyomány műfajokon és tudományágakon átívelő megőrzésének allegóriájaként is. Ám miért lifteznek föl oly sokan nem csupán az egyetemi épületekre nyíló, pazar kilátás végett a több mint nyolcezer magnószalagos interjút tartalmazó gyűjteménybe, és nem elégszenek meg a raktár gyomrában pihenő többmillió könyvvel? Mi végre gyűjtik, raktárazzák, katalogizálják és elemzik a múlt szóbeli emlékeit? A sok millió könyv és temérdek irat mellett mire jó és miért virágzik az oral history? Virágzik, mert úgy tűnik, az oral history még soha nem állt a történészek, szociológusok, antropológusok, néprajzkutatók, irodalomtörténészek, nyelvészek, pszichológusok s még ki tudja hány társadalomtudomány vagy szakma érdeklődésének középpontjában annyira, mint manapság. Mintha ezen tudományok művelői sosem beszélgettek volna a múltról más emberekkel, mintha beszélgetéseik tartalmát (vagy szövegét) időnként nem használták volna gondolataik igazolására, vagy ne írták volna meg például egy ember életét szóbeli közlésekre is támaszkodva. Leszűkítve a kört a történészekre, Giovanni Levi írja az életrajz használata kapcsán: „Az a rajongás, amit mi, levéltárakban kotyvasztok, a dokumentumok hiányában igazolhatatlan leírások iránt érzünk, egyaránt táplálja a narratív történetírás megújulását, és az új típusú források iránti érdeklődést is, amelyekben a mindennapi élet illékony szavainak és tetteinek nyomát lehetne felfedezni. "-1 Vajon ebből a rajongásból táplálkozik maga a műfaj? Mi egyáltalán az oral history? Új típusú forrás, amely a múltról szóló illékony szavakat teszi vizsgálata tárgyává? Vagy interdiszciplináris módszer, amely olyan világokba enged bepillantani, ahová az írott szövegek révén nem 1 Levi, Giovanni: Az életrajz használatáról. Korall 2000. Tél. 81-92. 82. 21
