Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája
beszélni oroszul. Egész perfekt beszéltem. És, na most harmadnapra eltaláltuk, hogy hazajövünk Ceglédre. Hát volt egy ilyen kétkerekű kocsi, csak ilyen ideiglenes valami, a bátyámnak a cuccai, a feleségének a ruhái, a gyerekek, föltettük a kocsira, és toltuk ki a négyes útra, tetszik tudni, hol van. A szobornál ment ki a négyes út, Vecsés. Hát jól van, megyünk, toljuk a kocsit, húzzuk, egyszer csak elértünk Bércéit. Ezt a vonalat nem tudom mennyire tetszik ösmemi. Ceglédtől olyan tíz kilométerre, Bércéi. Ez egy sváb község. Hát, sorbaállnak az emberek, az úttesten, az oroszok, minden, szedik össze az embereket, és nyomják be, a sorba. Fogoly, fogoly, fogoly, viszik őket. Viszik. Hát azt odajönnek mihozzánk, azt aszongya bátyámnak, hát te hova mész? Oroszul, még akkor megértettük. Hát, haza, haza. Hát hova haza? Hova, hát annyira megértettük, hogy Cegléd. Na. Őket elküldte. Engem meg berántottak. Bevágtak közéjük a fog-. Na most ott voltam tizennégy vagy tizenöt napig Cegléden, a, ott volt elkerítve, barikádozva egy ilyen drótkerítéses, a huszárlaktanyának egyik része, hogy járó, mozgó izé legyen, terület, ahol járkálnak a, hát rengeteg ember volt oda, akit bevittek oda. Akik Budapestről jöttek egész Ceglédig, azt mind oda rakták be. Abba a laktanyába. A huszárlaktanyába. Hát, jól van, most már, írtunk leveleket, kidobáltunk, amikor sikerült, vagy amit, volt, akit agyon is lőttek az oroszok, mer nem szabad volt tudatni, hogy hova, meg merre visznek. Hát hogy ott vagyunk. Még azt se volt szabad tudatni. No, elég a hozzá, hogy beraktak bennünket a teherautóba, Ceglédig kivittek a vasútállomásra, autókkal, fölraktak bennünket, azt irány ki, Oroszország. 14 napon keresztül megmozdulatlanul, majdnem azt mondhassuk, halott is volt velünk, és nem voltak képesek se vizet majdnem adni, egy huszonnégy órába adtak tizünknek, vagy tizenkettőnknek egy kanna vizet. Hát most az, hát meddig tartott az? Utána kértünk vizet, nincs, volt az a, nem tetszik tudni, az a, vagonoknál van ilyen kis ablak. Még az is drótkerítéssel be volt, dróttal, hogy nehogy kinézzünk, vagy kiadjunk, vagy ki, hát szóval nem engedtek semmi-----. Hát kéremszépen, három évet kinn éltem Oroszországba. Ennek a nyomát is élem, amit tetszik látni, a nyomorúságomat. Hát az anyám az írt, hazajöttem három év után, kinn voltam Szibériába, Sztálingrádba, meg a franc tudja, több helyeken voltunk bekáderozva, és egyszer csak odajön egy kapitány, és mondja nekem, hogy hazamehetsz, de nem most, aszongya, hanem egy hónap múlva. De akkor én már beszéltem jól oroszul, és mondtam neki, hogy-, szidtam az anyjával együtt. Há, mondom, mindegy. Itt lőnek agyon, vagy hol lőnek agyon, már mindegy. Nekem mindegy volt. És visszaszidott, hogy teneked az anyád. Hát én azt mégegyszer visszaszidtam. Azt mondta, egy évig nem mehetsz haza. A büntetés. Hát azt is értettem, mindent. Szóval többet értettem, mint ahogy beszéltem, de beszélni is nagyon sokat. Nagyon izé vagyok az idegen nyelvre, hamar érzékeny vagyok. Na aztán, hát beletelt egy év. Akkor elvittek Szibériába. Egy évet ott, és utána hoztak haza. Hát Debrecenbe volt az állomásunk, amit fogságból hoztak bennünket, hát olyanok voltunk, harmincnyolc kiló voltam, hetven-nyolcvan kiló között voltam katonáéknál, mikor bevonultam, és le voltam annyira fogyva. És anyám nem ösmert meg. Volt egy nagy kalap a fejemen, egy nagy katonazubbony, kabát, nem is zubbony, hanem köpeny, és bementem, aztán sírtam. Most is el tudnám sírni magamat. — (sír) Sok emlékem van. Nagyon rossz. Nagyon 19
