Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor
Az ő mentalitásából és szellemiségéből fakadt, hogy nem agyagba döngölni kell a másikat, hanem odafigyelni rá, megpróbálni megérteni, hogy mit mond és miért mondja, és ezek után esetleg megpróbálni meggyőzni arról, hogy nincs igaza. De azt sem tekintette tragédiának, ha ez nem sikerült. A felfogása, mentalitása tehát ma is nagyon aktuális. Ha valaki azt mondja, hogy bizonyos javaslatain túlhaladt az idő, akkor ezzel nem tudok vitatkozni, de hozzátenném, hogy a kor is hibás abban, ha egy javaslaton kipróbálás nélkül halad túl.- Azt gondolom, hogy még így a beszélgetés elején érdemes visszanyúlni a gyökerekhez. Mit tudhatunk a Bibó-család eredetéről, történetéről?- Magam is apám visszaemlékezései alapján tudok erről beszélni. O úgy jellemezte a család apai ágát, hogy jogvégzett, literátus, alföldi, kisvárosi magyar kis-középnemesi eredetűek voltak. Kiskunhalason a 18. század elején találjuk az utolsó olyan családtagot, akihez egyenes ágon visszavezethető a család története. Majdnem biztos, hogy a Bibók Erdélyből jöttek, ahol a családnak ma is létezik egy ága, valahol Kovászna megyében, egy Barátos nevű faluban. Magam is láttam ott különböző sírköveken a Bibó-nevet. Apai nagyanyám sváb gazdatiszt családból származott. Dédapám - miként az ő édesapja is - jogvégzett ember volt, ügyvédként tevékenykedett Kecskeméten. A nagyapám pedig a szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatójaként ment volna nyugdíjba, ha nem hal meg nem sokkal azelőtt.- Édesapja 1911-ben született Budapesten. Milyen volt az a családi miliő, amelyben felnevelkedett?- Édesapjára úgy gondolt vissza, hogy rendkívül stabil, csöndes, szelíd ember volt, aki - ha nem volt mondanivalója - társaságban is képes volt hosszú időn keresztül derűsen hallgatni, amit apám utólag igen nagyra értékelt. Nagyanyám erkölcsi kérdésekben szenvedélyesen elkötelezett volt. Apám szerint annak a generációnak volt a tagja, amelynek Tolsztoj volt a vezércsillaga. Nem illett gazdagnak vagy nagyszájúnak lenni. Apám elmondta, hogy sokáig úgy tudta, szegénységben nőtt fel, s csak később ismerte meg, hogy a proletár- vagy zsellérnyomor milyen mélyen alatta van az ő középosztálybeli nyomoruknak, ami azt jelentette, hogy olcsó ételeket ettek, télen pedig takarékossági okokból csak egy szobát fűtöttek. Édesanyja nevelte rá apámat arra, hogy a cselédet nem nézzük le, a zsidókat pedig nem szabad bántani azért, mert zsidónak születtek. Ezek az elvek és tanítások hétköznapi dolgokban, egy-egy stabil mondatban mutatkoztak meg, de apámban mély nyomot hagytak, mert a szüleinek komoly hitele volt előtte. A nagyapám református volt, a nagyanyám pedig katolikus, és akkor házasodtak össze, amikor - 1910 körül - a katolikus egyház a reverzális-adást nem vette szigorúan. Ebből következően nagynéném katolikus lett, apám pedig református. A családban nagyon kellemes légkör uralkodott, nem adódott konfliktus ebből, de amikor vidéken jártak, megtanulták, hogyan csúfolják egymást - persze nem vérre menően -, és attól kezdve ők is így tettek. A mai napig megvan például az a két rajz, amelyet tízéves koruk táján, a húszas évek elején készítettek a békák és a varjúk istentiszteletéről. Egy nagy béka ül egy kövön, rá van írva, hogy Ravasz 44
