Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét
toztató, „álomlátással" realitásokat kifejező és megrögzítő alkotó példáját. S Kosztolányi számára ez az alkotó, ez a minta Cholnoky volt. A novella tehát úgy idézi föl Cholnoky alakját, hogy alkotásmódját is rekapitulálja, ám eközben reflektál is erre az alkotásmódra. A léggömb elrepül...: irodalmi emlékjel, ugyanakkor egy műforma megismétlése és tágítása is. Többszörös tükörjáték. 6 Cholnoky, Kosztolányi számára, sok szempontból a „mester" volt, egy magatartás példája és egy prózafordulat kezdeményezője. Mi mindent tanult el tőle? - ezt egyelőre még pontosan nem tudjuk számba venni, még sok filológiai kérdés tisztázatlan. A továbbiakban azonban már e lehetőségnek a szem előtt tartásával kell mérlegelni az életmű fejleményeit. Néhány, egyáltalán nem lényegtelen összefüggés így is, már ma is rögzíthető lenne. Közülük hármat, mint különösen jellegzetesét és fontosat, itt is érdemes regisztrálni. Az első a „politikához" való viszony. Pontosabban: a politikától önmagát függetlenítő, sőt a radikális ellenkultúrától implicite el is határolódó irodalmi modernség eszményének képviselete. Ez az eszmény, amely követője számára lehetővé tette az irodalmi modernségbe való beletartozást, ám az ellenzéki politikai progresszióval való „koalíciókötés", amely a magyar fősodort jellemezte, hiányzott belőle, mindkettőjüket jellemezte. S ez az attitűd mindkettőjüknél egy jól érzékelhető „magyar", „úri" tradícióval való összekapcsoltságból fakadt. Ez a hagyomány, ez a beidegzettség Cholnokynál fiatalon nyíltan, később csak olykor, konkrét esetekben nyilvánult meg. Kosztolányinál többnyire rejtve maradt, de latensen mindig jelen volt; amikor pedig a háborús összeomlás és területvesztés ezt a tradíciót lényegében rendítette meg, a sérelem politikai szerepvállalásban is megnyilvánult: az Új Nemzedék főmunkatársa lett. Ez a „progresszív" politikától való tartózkodás, amely annak nyílt elutasításáig is elment, természetesen nem „műveltségi" értelemben vett hatásként értelmezendő; nem arról van szó, hogy Cholnoky közvetlenül hatott volna Kosztolányira. Sokkal inkább azzal kell számolnunk, hogy Cholnoky alkalmi progressziókritikája, személyes állásfoglalása affirmativ szerepű volt: megerősítette Kosztolányit saját analóg beállítódásában. S mintát adott neki egy olyan irodalmi modernség képviseletére, amely nem kapcsolódott össze az ellenkultúra politikai törekvéseivel. Ezt a beállítódást, tudjuk, Kosztolányi később tételesen meg is fogalmazta, amikor arról írt, hogy az irodalmi és politikai forradalom nem tartozik össze, sőt - szerinte - többnyire szemben is áll egymással. Nem kétséges, számára az irodalmi forradalom volt a fontos, minden más csak járulékos elem. A második ilyen mozzanat a halálhoz való személyes viszony középpontba állítása, kiemelt kérdésként való kezelése. Ezt a mindkettőjüket foglalkoztató kérdéskört Kosztolányi egyebek közt, már 1912-ben, Cholnoky kapcsán is élesen exponálta. „A halál tette költővé" - írta róla A Hét-beli nekrológjában. „Hogyha írt róla, tollából, mely lángot és szivárványt izzadt, fellegek bújtak ki, s az életünkre új perspektíva nyílt. Mindig róla írt. Kávéházi asztalnál, egy pohár konyak előtt, szájában az ő erős, török cigarettájával, hányszor beszéltünk - négyszemközt - erről a pillanatról, amely most bekövetkezett, s arról a tartományról, amelybe egészen bizonyosan megérkezett. O már tudja azt, amit mi még nem tudunk. Pályája kezdetén egy cikket tett közzé A Hétben a halálról, arról, hogy nincs halál. Azóta minden szava csak neki szólt [...]. Folyton csak a halál előcsarnokában járt." (Kosztolányi 2004: 277.) Ez a leírás lényeges közös mozzanat beismerése. A halálról folytatott négyszemközti eszmecserék ténye jelzi, abban a pontban is megvolt közöttük a mély egyetértés, ami Kosztolányi számára - saját többször hangoztatott „beismerése" szerint is - a legfontosabb 58