Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét
meg. A legszebb köztük az az exotikus és lila fényben égő infernális mese az elszálló luftballonról... szegény Cholnoky Viktorról; de nem múlik el szívünkből Huche [!] Krisztina csodálatos látogatása sem, ez az eredetiségében és merészségében világhírre hivatott történet." (1913: 664.) Ez a leleplezés önmagában is Kosztolányi szerzőségére vall, hiszen ki lehetett volna más tisztában e műhelytitokkal, ha nem maga a szerző. De érdekessége nem csak (s nem is elsősorban) a szerzőazonosításban rejlik. Olyan „beismerés" ez, amely a Kosztolányi- novella referenciális olvasásának lehetőségét is megnyitja, s így, az összetettebb értelmezés lehetőségén túl, értelmezhetővé teszi Kosztolányi Cholnokyhoz való viszonyát is. Hogy a novella Cholnoky alakját idézi föl, „belső" adatokkal is megerősíthető, igazolható. Az egyes szám első személyű narrátor, aki elbeszéli a történetet, egy „költő" történetét mondja el. Ha ezt a költőt, rövidre akarván zárni a dolgot, magával a szerzővel, azaz Kosztolányival azonosítanánk (amire a költő szó emlegetése kínál némi lehetőséget), tévednénk. A költő itt maga az (átpoetizált) Cholnoky, akinek költőként való emlegetése értékítélet: művészete magasrendűségének jelzése. A leírás, megerősítve A Hét „leleplezését", egyértelműen Cholnokyt jeleníti meg. Elég talán, ha egyetlen azonosító attribútumra hívjuk föl a figyelmet: a kék szemre. A novella története szempontjából a költő szeme bármilyen színű lehetett volna, de mivel Kosztolányi Cholnokyt akarta megírni, ragaszkodott annak több leírásból is ismert kék szeméhez. Cholnoky szeme színét így írja le mindhárom, előbbiekben már idézett, 1919-es, 1912-es és 1913-as Kosztolányi-írás is. A szem színe tehát, amely valamilyen okból Kosztolányinak oly fontos volt, hogy mindig fölemlegette, azonos, s attribútum-funkciójú. Cholnoky ikonikus jele. S ha magára a történetre is figyelünk, a „költő" gyermekének szerepeltetése is ezt az azonosítást erősíti, hiszen, mint ismeretes, Cholnokynak két kisfia is volt: Bulcsú, s a kisebbik fiú, Viktorka, akinek halála Cholnoky nagy, sőt kiheverhetetlen traumája lett - így emlegeti ezt a testvér, Cholnoky László (1917) emlékezése is. A szüzsé összefoglalása előtt, már e ponton érdemes leszögezni, hogy a novella léggömbbel elrepülő kisfiúja Viktorka halálának szimbolikus értelmezése, átköltése. Maga a történet, a Cholnoky-novellák gyakorlatával egyezően, a realitás és az irrealitás sajátos egybejátszatása szerint fejlődik. Minden a realitás szabályai szerint zajlik, a díszletezés és a leírás is „realista", egy ponton azonban megjelenik egy, már irrealitásra utaló mozzanat (a léggömbért fizetett összeg irreálisan nagy), majd az egész történet, minden zökkenő nélkül, szinte észrevétlenül egy irreális pályára áll át: a beteg kisfiú a nyitott ablakon át elrepül a léggömbbel. A léggömb, amely címmé emelve bizonyos ikonikus funkciót is kap, a vágykielégítés tárgya és szimbóluma. Az a képzeleti aktus ölt testet benne, amely az álom- és kísértetlátó Cholnoky-novellákra is jellemző, majd a kisfiú „elrepülésének" eszközeként - a szabadságba röppenésnek a szimbóluma lesz. A léggömb elrepülése a narrátor és a „költő" szempontjából a beteg kisfiú szabadulásának és elvesztésének kettősségét jeleníti meg. A vágy kielégülése: a repüléssel az történik meg, amire a kisfiú vágyik; az apa szempontjából viszont ez mégis a gyermek elvesztése. A történet eddig Cholnoky személyes tragédiájának, kisfia elvesztésének szimbolikus transzformációja, „megírása", azaz irodalommá változtatása. A novella zárlata azonban kettős csavart visz a történetbe, s a kisfiú „elrepüléséről" a „költőre" helyezi át a hangsúlyt. A novellabeli költő (akinek modellje, hadd emlékeztessünk itt rá: Cholnoky volt) mindent a lehetséges műalkotás szemszögéből szemlél, s megírandóként mérlegel: Te- mondta egyszerre józanul -, ez nem érdektelen novellatéma. Hihetetlen és csodálatos. Sokan nem fogják megérteni. De a gyerekek, bölcsek és bolondok megértik. Van benne valami, amit érezünk, logikánk ellenőrző, tiltakozó szava ellenére is. A címe: »A léggömb elrepül...« Mit gondolsz?” (Kosztolányi 1981: 366.) Ez a gesztus, látnunk kell, nemcsak a szöveg önmagára reflektálása (amire Szegedy-Maszák Mihály [2010] is utal), s nemcsak egy műhelytitkot beszél ki, hanem egyben egy attitűdöt is jellemez: a saját szenvedéseit műalkotássá vál57
