Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Sümegi György: Gy. Szabó Béla Homokvilága körül
képét szokták adni. Ilyen legelső, pl. Kecskeméten Prixner Gottfried 1809-es városképe, vagy utána az alföldi halmaztelepülést pregnánsan megrögzítő Karacs Ferencé. Az elsőn, a városszélen sorakozó szárazmalmok környezetében megjelennek az állatok, vagyis az állattartás és maga a puszta is beköszön a vedután. Ennek a tájrészletnek az önállósodása, autonóm képpé fogalmazása teremti meg e szülötte tájnak, az Alföldnek a sajátos, mással össze nem téveszthető képét. A festmények mellett rajzok, vázlatok is számításba jöhetnek, hiszen a könyvkiadás vállalkozásai igénylik ezt. Pl. a Kubinyi Ferenc-Vahot Imre: Magyarország és Erdély képekben című művének (1853) kecskeméti fejezetében a számyék, a cserény, a tanya, a ház (lakószobája és konyhája), a borbásszállási templomrom mellett Grimm Rezső rajza alapján készített litográfián adják Kecskemét város képét („A vaspályái indóháztól fölvéve"). E mű a városképek sorozatába illeszkedően jellegzetes, előterében a tájra és gazdálkodásra vonatkozó, tájfestő elemekkel. Ám a további Grimm-művek már a pusztát rögzítik: Tanyák és legelő cserénnyel a kecskeméti pusztákon, Szikrai csárda és Lakitelek puszta a Tisza partján. E kötetbe fűzött, az Alföldet festő Petőfi-versekhez a pusztát delelő és legelő állattal, gémeskúttal megidéző tájban vágtató, bő gatyás, bő ingujjas, árvalányhajas-kalapos, sarkantyús, pipás, ostorát lóháton vágtában pattogtató csikós képét is hozzák a szerkesztők. Mindezen rekvizitumok lehetnek kellékei hasonló késő romantikus képi földolgozásoknak is, ám sokkal inkább játszik szerepet a 19. század végén és a 20. század elején keletkezett képeknél a rácsodálkozás, a fölfedezés fontossága, a számbavétel akarása, a néprajzi és népéleti hűségnek megfelelő leíró, fölsoroló, számba vevő modor. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozathoz már konkrét föladattal megbízottként, ha úgy tetszik cél-ábrázolások készültek (pl. Mednyánszky Lászlóé). A 19-20. század fordulóján megindult Bugac-kutatás (pl. Madarassy László) pedig a néprajzi hitelességű rajzok, illusztrációk születését segítette elő. Különösen érdekes, hogy a Kecskeméti Művésztelep (1909-1944) történetében vannak ugyan Alföld-képek, de a képforma megújítására ott nem történtek említésre méltó kísérletek. Megújították, valójában megteremtették viszont a kecskeméti városképek ikonográfiáját (külön tanulmány lehetne mindennek a történeti és művészettörténeti szempontú földolgozása). A Kecskeméti Művésztelep második korszakában, 1920 után viszont nagyobb figyelemmel fordultak a társadalom elesettjei, bizonyos szociális problémák felé. A művésztelepi alkotók egy része (Szőnyi István, Varga Nándor Lajos, Szabó Vladimír, Héjjas János stb.) a műkerti szomszédságból szegényházi modelleket rajzolt. A szociográfiai irodalom megerősödése, a falukutatók megjelenése, Romániában a Dimitrie Gusti-féle szociográfiai iskola működése (Lükő Gábor is részt vett a munkában) az alul lévő társadalmi osztályok és rétegek helyzetfelmérését jelentette, míg egy-egy nagytáj bemutatása ezzel párhuzamos jelenség (lásd pl. Illyés Gyula: A puszták népe, 1936, Erdei Ferenc: Futóhomok, 1937). A gyulafehérvári születésű (1905) Gy. Szabó Béla, gépészmérnöki diplomája megszerzése után, a budapesti Képzőművészeti Főiskola rendkívüli festő növendékeként érkezett először, 1936 őszén, Szánkra, Esze Tamás református lelkész vendégeként. Számára, az erdélyi hegyek közt fölnőtt embernek egyszerre idegen és furcsán vonzó a homokföld. Rajzolóként, képi megrögzítőjeként is különbséget tesz hegy, illetve síkvidék megrögzítése között, így: „Nem vitatható: festő is változatosabb képet szerkeszthet hegyvidéki tájból. /.../ Síkfóldön a szemet vízszintesek sorozata pihenteti, de a sok pihenésből könnyen egyhangúság lehet."3 Gy. Szabó az írásos, rajzos beszámolójában nagyfokú kíváncsisággal, az ismeretlen, ám megismerésre érdemesített tájhoz elementáris és őszinte, nyílt érdeklődéssel 3 Gy. Szabó Béla: Homokvilág - Egy festő feljegyzései és rajzai. Erdélyi Helikon, 1937/9. 668-676. 106
