Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"
Ellentmondásban is állnak egymással. Kérdés mennyiben volt ennek tudatában maga Sebastian? Színjátékot játszott? Azt írta, ami tetszett a Mesternek, hogy azt írhassa, ami neki is? Nem tudom! Úgy tűnik, Nae Ionescu nem egy esetben megtévesztette Sebastiant, például 1848 történetét leegyszerűsítette, és valóban ezt a 48-ellenességet visszhangozta a fiatal újságíró is. (Egyébként Nicolae Iorga, a nagy nemzeti narratívák ihletett készítője is, komédiát csinált belőle. És Sebastian Iorgához hasonlóképpen járt el, kárhoztatta a jelenséget, idealista hordozóit viszont dicsérte. Egyébként nemcsak Nae hatásáról van szó. A liberálisok történelemkultusza is taszítóan hatott.) Ugyanakkor Nae a racionalizmusról és a felvilágosodásról hamis képzeteket adott át. Nem tudom, hogy fenntartásokkal vagy azok nélkül fogadta és adta ezeket tovább Sebastian, amikor továbbadta. Descartes-ot, mint a modemitás minden bűnének forrását, rituálisan szidalmazta Nae Ionescu. Sebastian is visszhangzott ebből valamit, de alapvetően Descartes-ellenes kartéziánus, hiszen igyekezett tiszta és verifikálható fogalmakkal dolgozni, miközben az ösztönélet jelentőségét állította szembe az önelégült és tartalmilag üres kartézianizmussal, vagy azzal, amit annak hitt. Kétségtelen, ha figyelembe vesszük regényét és annak kéziratát, és ezt összevetjük Nae Ionescuhoz is igazodó publicisztikájával, akkor szemünk előtt valamiféle kétlakiság jelenik meg. Igaza lenne Adercának, aki szerint Sebastianban volt valami kettősség, ami nem egységesedett? Kettős életet élt volna Sebastian? Egy fasisztát és egy antifasisztát egyszerre? A kérdés már egy minapi riportban is felvetődött olyan formán, hogy vajon Sebastian regénye és a védirata (Cuma am devenit huligán = Hogyan lettem huligán) nem arról tanúskodik-e, hogy írójuk időközben szakított volna újságírói múltjával? Mire Petreu válasza: a regény szeretetvallomás Nae Ionescu iránt, a védirat pedig „nem tisztességes könyv", mert úgy tesz, mintha nem tudná, mi az a bal- és jobboldal, elfelejti, hogy ugyanabba a lapba, amelynek belső munkatársa volt, maga Codreanu is írt. A védirat - polémiából a legjobb jegyet érdemli, de olyan „forradalmár műve, aki nem felejtette el, hogy elűzték abból a »forradalomból«, amelyben lelkesen vett részt". És tették ezt „egykori cinkosai" a fasizmusban!? És tette maga Nae, aki szadista módon gyötörte, ő pedig mazochista módon tűrte, sőt élvezte... - Petreu szerint. Valóban a regényben olvasható a következő vallomás: „Mennyi szenvedély van ebben az ily világosan felépített emberben, mennyi vihart rejt önuralma, geometrikus gondolkodása. Ma ő az egyetlen ember, akinek - úgy érzem - feltétlenül alá kell vetnem magam, anélkül, hogy a lemondás érzése kerítene hatalmába, sőt, ellenkezőleg, a beteljesedés, integráció érzése fog el." A regény folytatásából azonban kiderül, hogy feltétlen alávetésről szó sincs. A naplóíró építész számára a Professzor „érthetetlen", olyan, mint egy paraszt, aki nem lát túl az eke szarvánál: „Az élet azon törvényeiben hisz, amelyek fejünk fölött érvényesülnek, abban a hierarchiában hisz, amelyet senkinek sincs joga megbontani, hisz a földnek az ember fölötti ellenőrzés nélküli hatalmában." A naplóíró építész záróvallomása úgy is olvasható, mint utalás Manóié mester mítoszára, erre a mítoszra, amellyel Eliade később a fasiszta áldozatkultuszt legitimálta áthallásos eszmefuttatásaival. Manóié beépíti feleségét a templomba, feláldozza azt, ami a legdrágább, a mű érdekében. Példamutató történet - Eliade és a Vasgárda számára. (A ballada alapja az a hiedelem, hogy az építménynek is kell legyen lelke, ezért kell az emberáldozat, és ennek továbbélése az ámyéklopó szerszám, amellyel el lehet lopni valakinek az árnyékát, hogy beépítsék. Az ámyékárusok a falusi vásárokban jól is kerestek, viszont, ha az ámyéklopó nem figyelt, áldozata jól elverte.) Sebastian regényhőse viszont emberáldozat helyett építkezik. így is lehet építkezni, figyelmeztet az író, aki a növényi létet dicsérte és vágyott rá, és úgy látja: „Ilyen házat álmodtam. Házat a nap számára. Este az árnyéka kiterül a tóra, mint egy növény árnyéka." Azt már csak a kéziratban olvashatjuk, ami egyértelmű célzás lett volna az építőmester mítoszára: „Az az 95
