Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"
ideig benyaltak a kommunistáknak és fújták a nótát) - E. Lovinescu, §erban Cioculescu, Camil Petrescu. Az első nagy irodalomszervező és kevésbé nagy író, Sebastian tekintélyt nem ismerő kritikájának egyik célpontja, a kommunizmust nem érhette meg, mert már 1943-ban meghalt, de 1941 júliusában úgy nyilatkozott Eugen Ionescunak, aki rettegett, hogy kiderül anyjának zsidósága: „Az oroszokat le kell győzni, a németeknek kell győznie. Különben »zsidók és cipészek« (?) fognak minket vezetni." (Amikor Sebastian kérdőjelet tett a cipészek mellé, nem is sejtette, hogy a próféta szólt Lovinescuból: miután a zsidókat és az értelmiségieket kiszorították a Kommunista Pártból, Ceau^escu került az élre, a cipész, aki úgy utálta hajdani mesterségét, hogy a cipőgyárakat nem látogatta, nem adott tanácsokat, és így a román cipőgyártás őrizhette színvonalát.) Cioculescu egyik legértőbb kritikusa volt Sebastiannak, közel állt a baloldalhoz, 1942-ben ki is öntötte neki a szívét: „Nem tudja, mit kívánjon? Német győzelmet? Ez protektorátus. Angol-orosz győzelmet? Ez szankciókkal jár. Nem tudtam semmit sem tenni lelkiismerete könnyítésére." Camil Petrescura viszont nem kellett volna hivatkozni. Az örök helyezkedő prototípusa lett. Amikor 1940 szeptemberében a vasgárdisták részlegesen hatalomra kerültek, akkor azt bizonygatta magáról, hogy vasgárdista volt, majd nem sokkal rá, miután Antonescu törvényen kívül helyezte a mozgalmat, azt, hogy nem volt. Kesergett is Sebastiannak, hogy neki nem adnak soha semmit, még zsidóktól elkobzott lakást sem, pedig lelkes híve volt Hitlernek, akinek a zsenialitásáról még azért is lelkendezett, hogy idejében támadta meg a Szovjetuniót, amikor pedig 1942 szeptemberében Sebastian elmesélte neki, hogy Besszarábiában miként vagonírozzák be a zsidókat, megnyugtatta: „Ez semmi. Ha arra gondolok, hogy az oroszok is hasonló atrocitásokat követtek el, amikor a Volga-csatornát építették, lelkiismeretem megnyugszik." Ekkor már sokan tudtak arról a halálvonatról, amelyen zsidókat - nőket, gyermekeket, öregeket is - halálra utaztattak. Úgy látszik, a tapintatlanság nem mindig ismer határokat. Comamescu, akit a demokratikus következetesség példájaként állítanak Sebastian mellé és elé, ugyancsak neki azt fejtegette 1941 szeptemberében, hogy Hitler ugyan ördög, de megállítja a szláv veszélyt, óriási szolgálatot tesz Európának, és inkább a németek, mint az oroszok... A helyzetből is adódott a „tapintatlanság". Al. Rosetti következetesen és állhatatosan támogatta Sebastiant, még arra is biztatta őt, hogy hagyja el az országot, és ebben segített is volna, Hitler - Sebastian szerint semmitmondó - 1941. októberi beszédét magisztrálisnak tartotta. De érthető, hogy amikor Sebastian a vendéglőben rádión meg akarta hallgatni ezt a führeri beszédet, Eugen Ionescu elsápadt és elrohant, kifakadva, hogy nem képes erre, akkor Sebastian „őt akarta megölelni", aki neki nem sok jót tett, regényének hősét egy recenziójában gyávának nevezte, ő pedig kijárt magának egy sajtóattasé posztot a Vichyben működő román követségen. Jólesett Sebastiannak az, ahogy Rosettinél Otetea őrjöngve adott számot a jászvásári pogromról, de aztán elgondolkozott, hogy mégis az ottani színház igazgatója maradt, és így: „Semmi, semmi sem inkompatibilis itt." Ezt rótták és róják fel neki is. Nem tagadom, engem meglepett az, hogy a naplóban Maniu alig szerepel. Nem is kereste hozzá a kapcsolatot, márpedig ha valaki, akkor a nyugati orientációt ő képviselte a leghatározottabban, és az alkotmányos képviseleti demokráciát, elhatárolta magát az antiszemitizmustól, döntő szerepe volt abban, hogy Antonescu a zsidókat nem szolgáltatta ki Hitlernek, mint egy ideig Horthy tette, viszont nem volt titok, a Vasgárdával stratégiai szövetséget kötött 1937-ben, és 1945-ben kifejezetten jelezte, hogy a Parasztpártba befogadja a volt gárdistákat. Ez aligha nyerte volna meg Sebastian tetszését, érthető, hogy a kiugráskor a kommunistákban jobban bízott, de mit szólt volna, ha megtudja, hogy a kommunisták milyen megnemtámadási alkut kötöttek a gárdistákkal, nem is beszélve aztán a kommunista erőszak elhatalmasodásáról. Neki már 1944. augusztus 23-a után néhány nappal elege lett az újságírásból. Úgy érezte, kiírta magából dühét és felháborodását. Naplójában gratulált 91
