Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"
nek, és aztán Sebastian naplójából tudjuk meg, hogy 1941 májusában Codreanu halála miatt kesergett, mert ha élne, uralma alatt a zsidók számára előnyösebb rendszert lehetne elérni, sajnálta is, hogy a Gárda antiszemita, különben belépne, Hitler pedig Napóleonhoz hasonló nagy ember. Az ilyen megbízható tanú! De csak akkor, ha saját magáról tesz hol ilyen, hol olyan tanúságot. Ami a huliganizmust illeti, annak, aki figyelmesen olvasta a nagyregényt, felötlött a párhuzam: „Sajnálom - olvassuk a regényben -, hogy ebben az önmagommal való szembesülésben még van valami szimpátia, sajnálom, hogy azon kapom magam: szeretem a sorsom. Szeretném magam hevesen gyűlölni, nem keresve mentséget, magyarázatot. Öt percre szeretnék antiszemita lenni. Hogy érezzem magamban az ellenséget, akit el kell tiporni." Sebastian az antiszemitizmus abszurditását érzékeltette a kifakadással. Aderca pedig, ha hitelesen emlékezett, nem értette meg az iróniát, vagy ha nem, akkor a regényből idézett. Az már hitelesebbnek tűnik, hogy Aderca szerint Sebastian egyik 1944- es rádióelőadása nagyszerű volt, de a hangja elvesztette színét. Aki ezt újra felidézi (A. George), nem idézi Sebastian naplójából, hogy a naplóíró bár radikális változást tartott szükségesnek Romániában, a szovjet modelltől egyáltalán nem volt elragadtatva. „Lehet önámítás, amikor azt hisszük, hogy a mi szabadságvágyunk egy és azonos a nagy sokaságéval. Nekünk Montaigne szabadságára van szükségünk, értelmiségi szabadságra, amely védi a maga magányát." Meg lehet botránkozni azon, hogy a megtorlás vágya is megszólalt benne, „amikor azt hitte, hogy mi, románok túl olcsón úsztuk meg a Hitlerrel való szövetséget és Antonescu rendszerének az elfogadását". („Nem lenne igazságos, ha Románia túl könnyen megúszná" - írta Sebastian szeptember 1-jén a naplójába, és egyben a szovjet katonák túlkapásaira is talált magyarázatot.) A megbotránkozás helyett Sebastian undora is érthető mindazzal szemben, ami körülötte történt, mert ha ő „partitúrát változtatott", mit lehetne mondani a mindenkori rendszerek mindenkori kiszolgálóiról, köztük a román irodalom köpönyegforgató klasszikusairól. Sebastiannál a regényíró szólalt meg a naplóíróban is, elmarasztalta a bukaresti zsidó színházat és az augusztus 23-a utáni zsidó írói szervezkedést: „Tehetetlenül segédkeztem a »zsidó írók szakszervezetének« a megalakulásánál [...]. Ismeretlen alakok, névtelenek - kétségbeesett félrecsúszás és robbanó középszerűség keveréke, a régi ambíciók, régi nyomorúságok szemtelenül, látványosan élednek fel." Az 1997- es emlékező (A. George) számára Sebastian zsidó kortársait - például a zsidó színházat is- ostorozó ítélete hamis, hiszen amikor ő a rádióban német zenét hallgatott, és amikor ő- egyébként „halhatatlan" - légies szerelmi történetet vitt színre, akkor egész Európában folyt a holocaust. Nem lett volna jobb fegyverrel szembefordulni a zsidóüldözőkkel? - hangzik ezek után a költői kérdés. Ez is egy jellegzetes sztereotípia. Márpedig a kérdező nem antiszemita, valóságfedezete van annak, hogy sok vasgárdistának volt zsidó barátja, és adott esetben segített rajta, mert egyenként a zsidókat nagyszerű embereknek tartják, csoportban ártalmasnak. „Az antiszemitizmus irracionális szenvedély, megmagyarázhatatlan, oly sok »bölcs« magyarázata ellenére, ezért nem is magyarázom." Sebastian sem tette, vulgaritását érezte és érzékeltette. Azért a rádió és a német zene felemlegetése mellett azt is meg lehetett volna említeni, hogy milyen hatást válthat ki az olvasóból a naplóban annak lakonikus nyugtázása, hogy elvették a rádióját, a zsidóktól elvették a síléceket (a síelés ugyanis megváltó szenvedélye volt az írónak). Azon pedig majdnem elnevette magát, amikor a zsidóktól elvették a bicikliket, mert eszébe jutott a vicc. Egyébként Sebastian a maga módján harcolt, tollal, ő a szerzője - amiről naplójában hallgat - a Jön a szovjet hadsereg című rophatnak. Ha ezt tudta volna idézett esszéistánk (A. George), akkor még több szemrehányást kapott volna Sebastian, akinek felrótta, hogy Románia tragédiájának kiteljesedése során „nem adatott meg a lehetőség, hogy barátait [...] kövesse abban az erőfeszítésben, hogy megállítsák a szovjet hengert". Ezek a barátok - akik „később furcsa fordulatokat tettek" (eljutottak a marxizmushoz, egyszerűbben: hosszabb-rövidebb 90
