Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Buda Ferenc: Világ, világom: Sztálin élve és halva
jobb tanulók egyikét (talán Arnold Csabát?) hívta ki a táblához egy nehéz és bonyolult feladat megoldása végett. Csaba biztos kézzel firkantotta fel a megoldás kulcsát jelentő egyenletet, egyetlen megtorpanás nélkül folytatta a makulátlan levezetéssel, mígnem végül a nagy fekete tábla legalján maradt keskeny sávra a helyes megoldást is gondosan odaírta. „Jó - bólintott elismerően a tanár úr. - Letörülheted." Csaba letörülte. „Jó - ismételte meg a tanár úr, még egyszer alaposan szemügyre véve az immár megüresedett táblát. Majd kisvártatva így folytatta: Azt mondottam: jó. Tehát négyes." A bizonyítványba persze már ötös került. Addig azonban ezt a kissé kegyetlennek tetsző módszert követte (ami leginkább a némely sportágakban alkalmazott terheléses futtatásra emlékeztetett). Az ilyen s hasonló lelki megpróbáltatások váltották ki belőlünk az órái előtt meg-megismétlődő hangos sóhajt: „Bárcsak be se jönne!" Besse azonban bejött. Mindig. A biológia rejtelmeit ebben a tanévben Szálkái József tanár úr iparkodott felfedni előttünk, mondhatni, változatos sikerrel. Jóakaratú, emberszerető tanár volt, valami korábbi sérülés folytán kissé merev léptű, ám a formaságok tekintetében a nagy többséghez képest laza felfogású, ami akkoriban - főleg az ő korosztályabeliek körében - már-már avantgardizmusnak volt tekinthető. Hogy a dolog lényege megvilágosodjék: óra elején a tanár beléptekor az osztály vigyázzba pattant, a hetes pedig katonás stílusban jelentést tett a tanárnak az osztály létszámáról s az esetleges hiányzókról. Nos, Szálkái tanár úr amint megjelent az ajtóban, természetesen felálltunk az ő tiszteletére is, ő azonban soha nem várta meg a hetesi jelentést, hanem a hóna alól kihúzott osztálynaplót még az ajtóból a tanári asztalra hajítva merev térdekkel odalábalt a dobogóhoz, majd egy futó pillantást a padsorok közt állongó társaságra vetve így szólott: „Na, üljetek mán le!" E rá jellemző mozzanatok szinte szertartásszerűen ismétlődtek meg az órái kezdetén. Elégtelent adni, kiváltképp buktatni nem szeretett, még a leggyengébb tanulókat is igyekezett átbillenteni az egyes meg a kettes választóvonalán. Más tanár - a legtöbb - héjamód vadászott azokra, akik a pad alá rejtett könyvből-füzetből próbáltak lesni vagy a segítőkész szomszédok súgását hasznosították felelés közben. Ő nem: „Felőlem leshettek, ahogy tudtok. Csak ne vegyem észre." Némelyek érteden tekintete láttán még ennyit fűzött hozzá: „Ahhoz is kell némi felkészültség meg egy kis intelligencia, hogy valaki jól lesse ki a tudnivalót." Volt egy-két vissza-visszatérő, sztereotip mondata. Például: „A papucsállatka, jó magyar szóval paramécium, azért kapta ezt a nevet, mert a legkevésbé sem hasonlít a papucshoz." Valószínűnek tartom, hogy az ilyen és hasonló, figyelemfelkeltésre szánt bemondásokkal a már akkor is szerte elharapódzott s gondolkodás nélkül használt közhelyek ellen emelt szót a maga módján. Két éven át tanított bennünket (a biológián kívül utóbb még kémiára), ez idő alatt egyszer lehettünk tanúi annak, hogy kissé kijött a sodrából. Félév közeledtekor észrevette, hogy egy valakinek nincs még beírva semminő osztályzata a naplóba. Brád Mihálynak hívták ezt az osztálytársunkat, alacsony, jókötésű, nálunk vagy három-négy esztendővel korosabb fiú volt, a határhoz közeli Pocsaj községből, s mint földijei közül nem kevesen, román származású. Miska kellő otthoni alapozás híján kissé nehézkesen birkózott a városi gimnázium megnövekedett követelményeivel (meglepő módon az orosszal viszonylag kevés baja akadt; egy újabb idegen nyelv útvesztői talán 22
