Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Ittzés Mihály: Zeneirodalom: Egy tankönyv, amelyet minden zenekedvelő élvezettel és haszonnal forgathat
tetést, zenehallgatásra, hangversenyre készülve, vagy utólag erősíti meg a hangzó zene élményét elméleti és történeti ismeretekkel. Körber Tivadar könyvének éppen ez az egyik értékes vonása: mindkét szerepet betöltheti. Az első számú „célközönséget", a 14-18 éves ifjakat egyenrangú társnak tekinti, akiket nem „felülről" akar irányítani - tanáraik közvetítésével, hanem akikkel szinte együtt akarja felfedezni az európai zenetörténet évszázados és újabb keletű értékeit. A tankönyv írója nem leereszkedően szól hozzájuk, de nem is beszél el a fejük felett. Tehát kellően igényes mind a tartalmat, mind a fogalmazásmódot ületően. Úgy vélem, éppen ez a szemléletmód segítette a szerzőt, hogy olyan munkát adjon ki a kezéből, amely nem riasztóan „bennfentes", nem kirekesztőén szakmai a zeneileg kevésbé iskolázott, de e művészeti ághoz nyílt szívvel és elmével közeledő felnőtt olvasó számára sem. Ugyanakkor mélyebb és tágasabb elemzését adja a kiválasztott műveknek, mint ahogy azt egy szükségszerűen nagyobbat markoló, több művet felölelő, ezért az ismereteket kényszerűen elnagyoltabban adó hagyományos hangversenykalauzban tehetné. A sokféle elvi kérdés után tekintsük át a két kötet tartalmát, mely nagy vonalakban mégiscsak követi az európai zenetörténet korszakait, amelybe természetesen a 20. századi Eszak-Amerika is beletartozik. A múlt század második felének törekvése a hangverseny-repertoár bővítésére a kuriózumok vagy a szakismeretek szűk köréből kiemelte és koncertzeneként is elfogadottá tette a középkor muzsikáját: mind a gregorián hangszerkíséret nélkül énekelt gazdagon virágzó dallamai, mind pedig a világi zene alkotásai - vokális és hangszeres darabok, dalok és táncok - megszólalnak az előadásukra specializálódott együttesek hangversenyem, sőt még modem hangszeres átiratban is. Néhány szép példával ebbe a világba is bepillantást ad könyve első fejezetében Körber Tivadar. A reneszánsz főként a cappella, vagyis hangszerkíséret nélküli vokális zene a lehetőségekhez mérten színesen „mutatkozik be" először madrigálokkal, chansonokkal, a mai kórusok műsorából is ismert, részben nemcsak meghallgatásra, hanem megszólaltatásra is csábító darabokkal, Jannequin, Marenzio, Gesualdo, Monteverdi műveivel. A reneszánsz vokális zene betetőzői fejezet természetesen Palestrina és Lassus (Orlando di Lasso) művészetébe ad bepillantást a vallásos művészet olyan remekeivel, mint az olasz szerző műve, Marcellus pápa miséje vagy a flamand mester Szent Péter könnyei című motettaciklusának tételei. A reneszánsz és barokk közötti, mondhatni forradalmi átmenetet Monteverdi sokszínű, ma is elevenen ható alkotásai, s részben német tanítványa, a kora barokk legnagyobb lutheránus szerzője, Heinrich Schütz képviseli. Egy-egy esetben a zenetörténeti korszak új műfajainak úttörői is sorra kerülnek, s nemcsak a legnagyobb, összegező mesterek. így van ez a barokk egyik központi műfaját, az oratóriumot ismertető fejezetben: Carissimi Jephta című alkotása esetében. (Néhány éve Kecskeméten is elhangzott ez a zenetörténeti jelentőségű alkotás az Ars Nova énekegyüttes előadásában.) E bevezetés után Händel mesterműveihez már a műfaj általános jellemzőinek ismeretével érkezhet meg az olvasó-zenehallgató. A 17. század angol zenéjét természetesen Henry Purcell művei képviselik, köztük a magyarországi bemutatóját 1933-ban Vásárhelyi Zoltán vezényletével Kecskeméten megért Didó és Aeneas című történeti-mitologikus opera. A barokk hangszeres irodalom gazdag tárházából számos, ma is népszerű alkotást sorolhatunk fel. Nagyon helyesen Körber Tivadar nem idegenkedett ezek bemutatásától. A barokkról szólva József Attila Bartókról írott tanulmányvázlatának egy gondolata juthat eszünkbe. A költő Bartók zenéje megértésének problémáját érintve Bachot nevezi meg ellenpéldaként, de talán általánosíthatjuk is: „Bach [a barokk zene] olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja fól, ha egy eredeti helyzetet fog fól (probléma) és old meg." Végső konklúziója, hogy „Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva." A történeti elvű anyagrendezéssel megírt könyv persze nem rúgja fel a zenetörténet adta sorrendet. A maga helyén rámutat arra, hogy Bartók zenéje, sok más mellett, a barokk zene számos sajátságát, így a szólamok szabad mozgásán alapuló polifonikus gondolkodást is magába olvasztotta. A népszerű barokk műveket - Corelli Karácsonyi Concertoját, Vivaldi A négy évszak című hegedűverseny-ciklusát - azonban a maguk stíluskörében tárgyalja, felmutatva a tipikusát és az egyedit (amint általában is teszi). így segíti hozzá az olvasót, hogy az elsődleges, sokszor pusztán kellemesnek tartott akusztikus élményt, a „megszokást" valódi zenei-lelki-szellemi élménnyé transzformálja. (Mert ha csak a fülnek kellemes zeneként hallgatjuk például a barokk mesterek műveit, rosszul hallgatjuk, mert bizony ott is megvan a szerepe a kor disszonanciáinak, a sokszor drámai feszültségeknek. Erre is figyelmeztetett József Attila: „Csak disszonancia által lehetséges alkotás.") A Vivaldi-ciklus költői-programatikus hátterének megértését a zeneszerzőt ihlető szonettek közlése is segíti, bár ez a mű is messze több, mint illusztráció. (A Függelékekben további fontos szövegek is helyet kaptak, a gyakrabban előforduló latin nyelvű liturgikus szövegek - Mise, Requiem stb. - magyar fordítása mellett.) 110
