Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Ittzés Mihály: Zeneirodalom: Egy tankönyv, amelyet minden zenekedvelő élvezettel és haszonnal forgathat
Szó van természetesen a korszak billentyűs hangszerekre írt muzsikájáról és a barokk korszak betetőzéséről, Händel és Bach műveiről. A bőség zavarát szerencsésen oldja fel a szerző néhány valóban reprezentatív alkotás kiemelésével. Szükségét érezte, hogy kottapéldákkal illusztrálva ismertesse a barokk egyik központi műformáját, a fúgát, érthető módon Bach Das Wohltemperierte Klavier című hatalmas sorozatából vett példákkal. Persze a Fúga művészete sem marad ki a „választékból". Választási lehetőséget teremt az iskolai gyakorlat számára azzal, hogy pl. Bachtól több nagyszabású ének-zenekari művet is bemutat (két kantáta, Magnificat, János passió, h-moll mise). Hatalmas művek, aligha kerülhet sorra mind egy tanévben - a fontos az, hogy Bach vokális művészetével a tanulók (az adott iskolatípusban főleg hangszeres zenei pályára készülők) mennél több mű, vagy legalább részlet segítségével megismerkedjenek. Barokk és klasszika határán kalandozik a következő fejezet Pergolesi és Gluck, illetve Johann Sebastian Bach fiainak műveiről szólva. A három nagy bécsi klasszikus zeneszerző, Haydn, Mozart és Beethoven művészete - Bach és Händel mellett, sőt talán előtt - a köztudatban ma is az európai zenealkotásnak zsinórmértékét jelenti, ahol tartalom és forma, zeneszerzői mesterség és a kifejezés gazdagsága tökéletes egyensúlyban van. Éppen ezért még ma is a pedagógiai repertoár és a hangversenyprogramok központi részét jelentik e mesterek darabjai. Körber Tivadar munkájában ez azzal fejeződik ki, hogy körülbelül ugyanannyi oldalt szentelt e három szerzőnek, mint a megelőző, mintegy hét évszázad zenéjének. Ha csak a kompozíciókban máig élő műfajokat és műformákat nézzük, érthető és indokolt ez a látszólagos arányeltolódás. Egyes művek kiemelése helyett összefoglalóan csak azt állapítjuk meg, hogy a korszak minden műfaját képviselik a kiválasztott alkotások, a szonátától a vonósnégyesig és szimfóniáig, az operától az oratóriumig. A II. kötet a romantika első nemzedékével, a klasszicizmushoz még sok vonatkozásban közel álló, de meghatározóan új utakra lépő Weber és Schubert műveinek ismertetésével indul. Az utóbbi szerzőt természetesen a dal, a nevezetes Lied-műfaj gazdag példatárával hozza az olvasó közelébe és az egyetemes kamarazene egyik csúcspontját jelentő C-dúr vonósötössel. Az utóbbi években éppen bicentenáriumuk okán előtérbe került német mesterek, Mendelssohn (1809-1847) és Schumann (1810-1856) következnek. Ők azok, akikkel kapcsolatban talán először merült fel, hogy a zenét író alkotóművész nem egyszerűen zeneszerző (mester), hanem zeneköltő. Egyre több az irodalmi vonatkozás a dalok és a zeneművek programatikus-költői ihletése révén. A forradalmi romantikának nevezett irányzat francia atyamestere, Berlioz (1803-1869) sem maradhat ki természetesen a Fantasztikus szimfóniával. És mindjárt ott az ellenpélda, a generáció újabb tagja, a lengyel-francia Chopin (1810-1849), aki úgy lett a „zongora poétája", hogy soha nem adott programot műveihez - ha olykor mégis beleérezhetünk külső ihletést. Körber Tivadar könyve gazdag választékot kínál az ő műveiből is. A sok műfajú Liszt (1811-1886) mint européer világpolgár és mint magyar szerző is helyet kap az ismertetések sorában. A 19. század bemutatása hiányos lenne néhány opera felidézése nélkül. A tanítási gyakorlat szempontjából persze igen nehéz több órás műveket a programba iktatni, mégis fontos, hiszen ma már a legeldugottabb helyen is lehetőség van nemcsak meghallgatásukra, hanem operanézésre is, a televíziós közvetítések, a DVD-felvételek révén. Fontos és egyben népszerű műveket választott a könyv szerzője Rossinitól, Verditől (1813-1901) és másoktól, ha szükségszerűen csak szűkszavú kedvcsináló- eligazító ismertetésekre vállalkozhatott is. Wagner (1813-1883) Nibelung-tetralógiájának ismertetését a legfontosabb vezérmotívumok idézésével színesítette. A német „hegemónia" folytatódik a kései romantikában is: egy szimfóniával Bruckner, több művel Brahms képviseli ezt a korszakot, majd két fejezet közbeiktatása után sorra kerül természetesen Mahler (1860-1910, tehát napjainkban „évfordulós" és egyre népszerűbb szerző!) és Richard Strauss is. A német szerzők sorát „megszakító" első fejezet a számunkra oly fontos nemzeti iskolák néhány képviselőjének szemelvényes bemutatása, az élen természetesen Erkel Ferenccel (1810 [!]-1893). (Micsoda gazdagságát adta a természet 1810 körül a nagy zenei tehetségeknek, a zseniális mestereknek!) Az oroszok - Muszorgszkij és Csajkovszkij, a csehek - Smetana és Dvorak - mellett az északi zenét Grieg Peer Gynt kísérőzenéje képviseli. Kár, hogy a finn zene atyja, Sibelius kimaradt a sorból - igaz, nálunk nem oly népszerű, mint például Angliában. A19-20. század fordulóját a máig tán legnépszerűbb verista (realista-naturalista) operai irányzatot egy rövidebb mű, Puccini Gianni Schicchije kiemelésével ismerteti a könyv. A századforduló francia zenéjének különös jelentősége volt az új magyar zene - Bartók és Kodály - németellenes „szabadságharcának" sikerében. Debussy és Ravel műveiből is többet kínál megismerésre Körber Tivadar könyve. Az előbbi zenekari műveit azonban - talán meglepő - nem A tenger, hanem az ugyancsak költői-impresszionisztikus Három nocturne képviseli. 111
