Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Ittzés Mihály: Zeneirodalom: Egy tankönyv, amelyet minden zenekedvelő élvezettel és haszonnal forgathat
Tankönyvben ez a segédlet sem szokványos. A műfaji kétarcúságot, pontosabban a tankönyv jellegtől való bizonyos fokú eltávolodást az is mutatja, hogy a könyv nem ad feladatokat a tanulóknak, így a tanároknak sem módszertani javaslatokat. A tanterv meghatározza osztályonként, hogy milyen korszakokkal, stílusokkal, műfajokkal, szerzőkkel kell foglalkozni. Olykor egy-egy különösen fontos, mondhatjuk divatos szóval: emblematikus művet is megjelölhet kötelező anyagként. Ilyen megkerülhetetlen műnek gondolhatjuk például Mozarttól A varázsfuvolát vagy a Requiemet, Beethoven IX. szimfóniá)át, vagy hogy házunk tájáról is mondjunk példát, Kodály Psalmus Hungaricusát vagy Bartók Concertóját. (Mert milyen könnyen elhangzik a kritikus megjegyzés valaki műveltségével, tájékozottságával kapcsolatban: „még ezt sem hallotta, ezt sem ismeri; vagy legalább így: még erről sem hallott?!") Anépszerűség ugyan nem fokmérője a művészi értéknek, de esetenként mégis meghatározója lehet, hogy mit választ ki a tanár vagy a tankönyvszerző ismertetésre. Célja akkor is ugyanaz: az adott darab mélyebb megismeréséhez akarja hozzásegíteni tanítványát vagy olvasóját. Visszatérve a szűkebben pedagógiai szempontokhoz: a tanárnak némi szabadság adatik a konkrét művek kiválasztásában. A tankönyvben ismertetéssel felkínált „repertoár" feltehetően sajátos kompromisszum eredménye, melynek kéttényezős alapja az általánosan elfogadottnak, objektívnek mondható zenetörténeti megítélés és a személyes ízlés, egyes művek (kevésbé szerzők) iránti rokon- szenv, szeretet. Mert - egy-egy vitán felül álló, korszakos jelentőségű, semmiképpen sem mellőzhető kulcsmű kivételével - majdnem mindegy, hogy mondjuk melyik Bach-kantátával képviseltetjük a szerzőt és a műfajt a „tananyagban"; a kéttucatnyi legjelentősebb Haydn-szimfónia közül melyiket vesszük bemutatandó példának; Beethovennek vagy Bartóknak melyik vonósnégyesével reprezentáljuk érett alkotói korszakát; Chopinnek vagy Lisztnek melyik etűdje képviseli a romantikus zongoramuzsika jellegzetes műfaját; Verdinek melyik nagy operájával ismertetjük meg a tanulókat. A példák természetesen szinte végtelenségig folytathatók. Egyébként a tankönyv alapján dolgozó tanár szempontjából is kívánatos a választás és változtatás lehetősége. Hosszú évekig tanítva a tantárgyat, frissítő hatású lehet ránézve is, ha egy-egy kompozíciót „lecserélhet" - persze csak a műfaj, a szerző s nem utolsósorban a művészi érték tiszteletben tartásával. Irodalmi példával élve, kellő óvatossággal kijelenthetjük: majdnem mindegy, hogy Petőfinek melyik tájversén, Aranynak melyik balladáján, Adynak melyik magyarságversén, Móricznak melyik novelláján keresztül ismerik meg a tanulók az adott műfajt, s kapnak mintát az értő olvasáshoz. A szerző már eleve szavatolja a minőséget. Mégis, a tananyagba, s még inkább a kötelező segédeszközként használt tankönyvbe foglalása egy konkrét „repertoárnak" egy időre meg is köti a tanár kezét. Természetesen nemcsak a választható műveket, hanem a vonatkozó ismereteket illetően is. Segítség és korlátozás tehát egyszerre. A zeneirodalommal való ismerkedés bizony komplex tanulmány. Bár kétségtelen, hogy a zenei szaktantárgyak nagyobb részéhez képest a zeneirodalomban nagyobb szerep jut az intellektuális résznek. Ezért nem akármilyen zenei és pedagógiai feladat e tárgy tanítása, illetve könyv formájában segédeszköz készítése. Azonban nem csak a művekről való tudás átadása a célja, legyen az a tudás bármennyire sokrétű. Nem lehet az sem kizárólagos célja, hogy a konkrét műveket bemutassa, lehetőség szerint három síkon - önmaguk kompozíció mivoltában, a szerző életével, életművével összefüggésben, valamint a tágabb zenetörténeti és történeti-társadalmi hátterükkel. A tantárgy (illetve a könyv) legfőbb célja azonban valami más is lehet: sajátos verbális eszközeivel tegyen érzékennyé, tanítson „zenéül" hallani: segítsen a zeneművek akusztikus megjelenésén és érzékelésén keresztül az érzelmi, a lelki és gondolati tartalmak felismerésében és befogadásában, akár szöveges, akár tisztán hangszeres zenéről van szó. Itt érkeztünk el a könyv, s nyilván a szerző, sőt a „felhasználó" - legyen az diák vagy zenekedvelő olvasó - egyik nagy dilemmájához. Ha a verbális ismereteket valódi hangzó élményekkel akarjuk megerősíteni, akkor miért nem csatolt a kiadó teljes műveket, vagy legalább részleteket tartalmazó lemezantológiát a könyvhöz? Súlyos kérdés, de könnyen megválaszolható: ennek nyilván kizárólag anyagi okai vannak. A két „célcsoport" használati módja között persze különbség van: a diákoknak a tanár „diktálja", hogy éppen melyik művel foglalkozzanak, a hangzó példákat is bemutatva, hála a modem technika adta lehetőségeknek. Ideális esetben - tudniillik ha van elegendő példány az iskola könyvtárában, ami a mai kottaárak mellett inkább csak vágyálom! - a zenemű folyamatát a kottából is követik a tanulók. Ez is hozzátartozik szakmai képzésükhöz. (Itt kell megemlítenünk, hogy - „természetesen" anyagi korlátok miatt - sajnos az optimálisnál kisebb számú idézetet iktathatott a szerző a könyvbe.) Ezzel szemben a zenekedvelő minden valószínűség szerint nem szisztematikusan „tanulja" végig a könyvet. Inkább a maga pillanatnyi érdeklődése szerint választja ki a megfelelő műismer109
