Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor
- Az említett megközelítés azonban nem csupán a holokauszt kapcsán érvényesül. Az új kötet egyik tanulmányában (A megtorlás és az emlékezet narratíváij ötvenhat tapasztalatának elbeszélhetőségéről értekezik, hangsúlyozva, hogy „a forradalom és a megtorlás tapasztalata inherens kapcsolatban áll egymással". Voltaképpen a rendőrségi kihallgatószobákban, tárgyalótermekben formálódtak ötvenhat narratívái, vagyis a megtorlás áldozatai köréből kerültek ki ötvenhat forradalmárai, olyanokból tehát, akiket Kádárék ellenforradalmárként bélyegeztek meg.- Ez a konkrét történeti kérdés, amely a személyes, mélyen a családi élményekből táplálkozó identitásommal is összekapcsolódik egyébként, azt veti föl problémaként, hogy volt-e olyan tapasztalata a múlt ágenseinek, a múltban élt embereknek, ami történelemként értékelhető, és megismerhető-e egy számunkra idegen valamikori tapasztalat, végül miként jut el a múlt emberi tapasztalata a jelenhez, magához a múlt megismerésébe és elbeszélésébe feledkező történészhez. Az így felvetett kérdésekre, az apám története kapcsán rögzített 56-os esettanulmány tanulságai alapján, röviden úgy felelek, nem feltétlenül létezett valamikor az a tapasztalat, amely történeti tapasztalatként is megállja a helyét. Nem tagadom, természetesen, a múlt saját tapasztalatát, kétségeim vannak azonban azt illetően, hogy a múltra következő jövő érintetlenül hagyná ezen valamikori tapasztalatokat, s amelyek így a maguk hamvasságában ugyanúgy felidézhetők ma, mint ahogyan valamikor már megnyilatkoztak az események akkori résztvevői számára. Úgy tartom, amíg a történelmi jelentőség rendszerint időtálló (hiszen amit a múltban is már jelentősnek tartottak, az rendszerint később is megőrzi a történelmi jelentőségét), addig a múltbeli dolgok akkori és későbbi jelentése, amikor már történelemként tekintünk erre a múltra, nem feltétlenül azonos egymással. Sőt, szinte törvényszerű, hogy eltérnek egymástól: ha nem ez történik, akkor a múlt nem múlt még el, kollektív hagyományként kísér és kísért bennünket, nem öltötte tehát magára a történelem alakját. Ötvenhathoz visszatérve, meggyőződésem, hogy az '56 decemberéig, december végéig tartó, sokak által sokféleképpen átélt viharos időkben megszerzett élmények, majd az értelmezés szűrőjén átesett tapasztalatok nem léteznek többé, ahogy bekövetkezett a nem kevésbé nyomatékos jövő, a kádári hatalom ideje. Ez egyesek számára a kemény megtorlás keservét, másoknak a diktatúra múltban megszokott gyakorlatának a folytatását kínálta saját tapasztalat gyanánt. A kádári éra azonban évtizedekig tartott, a hatvanas években új tapasztalatokkal szolgált, és így érünk el végül a rendszerváltásig. Ez tehát egy folyamatos tapasztalati univerzum, amely '56 és közénk, emlékezők közé ékelődik. Nincs remény a valamikori autentikus történelmi tapasztalat visszanyerésére. A történeti dokumentáció, amely közvetlen(ebb) betekintést nyújt ebbe a múltba, jórészt a kádári megtorló gépezet működésének az (ön)dokumentációja, amelyben a forradalomról van ugyan szó, az eseményekért némi önkényességgel közvetlenül felelőssé tett személyek kicsikart megnyilatkozásai révén, a forradalom jövőjének, a múlt utóéletének köszönheti már a puszta megszületését is, ráadásul úgy beszéli, beszélteti el a közvetlen múltat, ahogyan az akkori perspektívából, az éppen regnáló hatalom szempontjából igazán kívánatos és lehetséges. Ez ugyanakkor fényt vet arra is, hogy mi módon ragadható meg egyáltalán a múlt és annak sok-sok tapasztalata a történetíró eszközei által. 11
