Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor
- Nincs konszenzus a történészek között abban a tekintetben, hol érdemes kijelölni a huszadik század kronológiai határait. Vannak, akik hosszú huszadik századról beszélnek, mások pedig a rövidebb, 1919-tól 1989-ig tartó periódus mellett érvelnek. Az azonban kétségtelen, hogy a mögöttünk hagyott évszázad olyan kataklizmákat hozott magával, amelyek kibeszélése, feldolgozása a mai napig sem történt meg. Talán nem tévedek, ha azt mondom, a folyamat az első világháborúval kezdődött, amelyet amnézia követett, s a későbbiekben egymásra rakódtak a szembenézés- és dialógushiány változatai. Pedig a huszadik századi történelem nem tárgyalható a traumatikus mozzanatok tisztázása és feldolgozása nélkül.- Abban nem foglalok állást, hogy milyen hosszú is valójában a huszadik század, szerintem minden ezt érintő feltételezés mellett szólhatnak nyomós érvek. Abban viszont határozott véleményt nyilvánítottam néhány éve, hogy a huszadik század lényege, ha szabad ilyet mondani egyáltalán, az Európában megesett szélsőségesen antihumánus cselekedetek egymást követő, olykor egymást generáló sorában áll. Nem azért, mert nem történtek más, ráadásul ellenkező előjelű, markáns események ugyanebben az időben, dehogynem. A hallatlan tudományos és technikai fejlődésre kell itt elsősorban gondolni. Ez azonban egyáltalán nem a huszadik századnak volt a sajátja, e fejlemény lehetőségét a tizenkilencedik század már megelőlegezte, a huszadik század csak kiteljesítette az ígérvényeket. Mégpedig azt, hogy az idő múlásával mindent meg lehet majd valósítani, ami elképzelhető. Már Flaubert, ez az ízig-vérig tizenkilencedik századi francia író is megjelenítette ezt a Bouvard és Pécuchet című ironikus, sőt inkább gunyoros befejezetlen regényében, amely az író halála után jelent csak meg. Az viszont, hogy két olyan világháború is kitörhetett, amiket totális háborúként szokás számon tartani, és olyan totalitariánus rendszerek létezhettek a század során, amelyek a holokauszthoz fogható genocídiumot, a Gulaghoz fogható közpolitikát valósítottak meg, a tizenkilencedik század felől tekintve egyáltalán nem volt elképzelhető. Sőt, mindennek épp az ellenkezője tűnt valószínűnek és egyben kívánatosnak. S végül, ahogyan már említettem egy korábbi kérdés kapcsán, megrendült a modem ember önmagába vetett hite és önbizalma, kérdésessé vált, hogy azok után a tettei után, melyeket utólag tudott csupán higgadtan végiggondolni, minek tekintheti önmagát, ki ő valójában: az, akinek hinni szerette volna magát a felvilágosodás humanisztikus emberképe alapján, vagy az, ami mindig is volt, a ragadozó állat egy magasabb rendű, a társadalmi megszerveződésre végtelenül alkalmas egyede. Ezzel a súlyos tapasztalattal vértezte fel tehát a huszadik század az európai embert.- Beszélgetésünk eddigi részében főként elméleti kérdéseket boncolgattunk. De vajon hogyan jut érvényre történetírói praxisában a mentalitástörténet, a mindennapi élet analitikus kategóriaként való szemlélése? Gondolok itt elsősorban társadalomtörténeti kutatásaira, vagy akár a sok képpel illusztrált Horthy-könyvre, amely voltaképpen rövidebb szócikkek sorozatából konstruálódik.- Struktúratörténészként kezdtem a hetvenes években történetkutatói pályafutásomat, akkoriban az volt a trendi. Később eltávolodtam ettől, mert többedma- gammal rájöttem, hogy messzire kerülünk ily módon a múlt ténylegesen megélt valóságától, és így túlságosan is mi, történészek konstruáljuk a múltat. Először 12
