Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor
- Úgy vélem, teljesen jogtalanul utasítják el egyesek White felismeréseit. Ha jobban meggondoljuk, nem is állít radikálisan újat, amikor azt mondja, hogy a nyelv, amit használunk, közismerten metaforikus, a történetek pedig, amiket a nyelv segítségével formálunk, olyan konstruált elbeszélések, amelyeket mi magunk hozunk létre, nem pedig a múltból származnak. Adatokat a múlt nyomaiból merítünk ugyan, de alapvetően nem a múlt hagyja ránk a róluk elmondandó történeteket. Még ha ilyet tenne is, akkor sem vehetnénk figyelembe, mert hiszen a múlt és onnan nézve annak jövője, vagyis a történész jelene nem azonos egymással, a múltban élő ember nem tudhatja, mi lesz tettei következménye. Mi viszont már tisztában vagyunk ezzel, vagyis egyszerre tudunk többet és egyszerre kevesebbet a múltról. Mindaz, amit a történész a múlttal kapcsolatban megismer, elszórtan fennmaradt nyomokból származik, amelyből egy lehetséges elbeszélés alkotható meg csupán, hiszen ha más nyomok maradtak volna ránk, akkor talán egészen más kép jött volna létre. Azt gondolom tehát, hogy nem érdemes így foglalkozni White-tal. Sokkal fontosabb viszont az a kérdés, hogy vannak-e olyan múltbeli események, amelyek elbeszélése során csak egyféle megközelítés alkalmazható, vagy a lehetőségek minden esetben végtelenek? Kijelenthetjük, hogy sosem végtelenek, még White-nál sem. Ez a kérdés - White nyílt vagy burkolt bírálata formájában - elsősorban a nagyon közeli múltban megesett tragikus vagy traumatikus eseménysorokkal összefüggésben merül fel, régebbi történésekkel kapcsolatban kevésbé, legyenek azok bármily megrá- zóak. Nyilvánvalóan azért, mert a távoli múltban mélyebben bele volt kódolva a mindennapokba, hogy ehhez hasonló barbár, embertelen cselekedetek előfordulhatnak, a korabeli erkölcsök, emberkép, világkép alapján törésmentesen beilleszthetők tehát a történelem menetébe. Más a helyzet ellenben a huszadik századi kataklizmákkal, az erőszak extrém megnyilvánulásaival, amelyek nem várt módon következtek be, ezért is okoztak akkora traumát. Felfoghatatlan, hogyan válhatott a civilizált huszadik századi ember ilyen bestiálissá. Ezt nem könnyű megmagyarázni és megérteni. Ugyanakkor a maga tényszerűségében kétségbevonhatatlannak tűnik, tudjuk, hogy megtörtént, tudjuk, hogy így történt, mert azok a tanúk, akik igazolják, még kézzelfogható közelségben vannak. Ráadásul a múlt század annyira közel van a jelenünkhöz, hogy úgy érezzük, szüntelenül hat a mindennapokban. A hozzá való viszonyunk szellemi tartalma közvetlen befolyással van arra, hogy mi következik a jelenben és a közeli jövőben. A holokauszt megközelítésekor fokozottan érvényes a kérdés, lehet-e róla többféleképpen beszélni? Nyilvánvalóan nem lehet. Míg a régmúlt történéseit, olykor tragikus, visszataszító eseményeit kisebb érzelmi hőfokkal, tárgyszerűen elemző és leíró módon szokás ábrázolni, a holokauszt kapcsán nem megengedett a történetírói szabadosság. Ha a holokausztról valaki így beszél, akkor az majdhogynem botrányos. Mert ezáltal azt a hatást kelti, hogy megérti és mintegy igazolja, hogy ez bekövetkezett, domesztikálja az eseményt, s ezáltal felmentést ad az elkövetők számára, illetve beilleszti azt a történelem folyamatába. Márpedig ha az elfo- gadhatatlant elfogadhatónak tüntetjük föl az elbeszélésben, akkor ezáltal - akár akaratunkon kívül is - a nem kívánatos múltat mint lehetséges jelent és jövőt idézzük meg, vagyis annak megismételhetőségét sugalljuk. Ezért különösen 8
